A bibliakritika egy újkori tudományág, a Biblia tudományos vizsgálata, a történeti-kritikai módszerek és a profán tudományok (régészet, nyelvészet stb.) felhasználásával.[1]
A bibliakritika nem foglal állást a Szentírás ihletett voltának kérdésében (ezzel a Biblia kritikája foglalkozik), a szöveghez elfogulatlanul igyekszik közelíteni. Alaptétele, hogy a sugalmazás, ha elismerjük, ha nem, nem iktatja ki a közreműködő szerzők emberi természetét, tehát a Bibliát alkotó szövegek releváns módon vizsgálhatóak a minden más szöveg értelmezésére és vizsgálatára született tudományágak bevonásával. A szövegkritikai bibliakutatás a lehető legpontosabb szöveg helyreállítására törekszik, a kánonkritikai bibliakutatás a Biblia egy-egy részletét a teljes Biblia összefüggésében igyekszik értelmezni.
A bibliakritika megjelenését a tudósok leggyakrabban a német felvilágosodásnak tulajdonítják, de egyesek gyökereit messzebbre, a reformációra vezetik vissza. Előfutárainak tekinthetők egyes korai humanisták (Erasmus, Tommaso Cajetan De Vio), tulajdonképpen megalapítójának Richard Simon (1638–1712) francia teológus, pap tekinthető – úttörő munkája, a Histoire critique du vieux testament (Az Ószövetség történeti-kritikai vizsgálata) 1682-ben jelent meg. Kialakulásában szerepet játszott a német pietizmus és a brit deizmus is. A felvilágosodás korában, a szkepticizmus hátterében, a tudósok Jézus életét történelmi szemüvegen keresztül kezdték tanulmányozni, szakítva a bibliai és egyházi tekintélyekkel szemben, az isteni mivolta természetére és értelmezésére irányuló hagyományos teológiai összpontosítással.