1903-ban a norvég utazó, felfedező, fizikus Kristian Birkeland jósolta meg az áramok létezését, aki sarkköri expedíciókon figyelte meg a sarki fény jelenségét.
A Föld magnetoszférájában az áramokat a napszél és a bolygóközi mágneses tér kelti. A felfelé haladó elektromos áram (amiben az elektronok lefelé haladnak) gyorsítja a mágneses térben lévő elektronokat, amik, amikor elérik a felsőlégkört, a sarki fény jelenségét produkálják. Nagy földrajzi szélességeken (ahol a sarki fény létrejön) a Birkeland-áramok a sarki fény elektronjain keresztül záródnak. A Birkeland-áramok két párban jönnek létre. Az egyik pár a nappali térfelet „esti irányban” köti össze az éjszakai térféllel. A másik pár a nappali térfelet az éjszakai térféllel „hajnali irányban” köti össze. A nagy földrajzi szélességeken lévő áramlást „régió 1”-nek, míg az alacsony szélességeken lévőt „régió 2”-nek nevezik. Az áram a föld felé folyik az ionoszféra reggeli oldalán, és felfelé az ionoszféra esti oldalán.
A Birkeland-áramok gyakran mutatnak sodrott kötélhez hasonló mágneses struktúrát. Az áramerősségük nyugodt időszakban legalább 100 000 amper, ami geomágneses vihar esetén elérheti az 1 millió ampert is. Ezzel fel tudják melegíteni a felső atmoszférát, ami az alacsony pályán keringőműholdak számára erősebb légköri fékeződést okoz.
A Birkeland-áramok legtöbbször csavart alakban alakulnak ki, amiben két, egymással ellentétes irányú Birkeland-áram egymás köré csavarodik, amik ugyanakkor taszítják egymást. Ha a felgyorsított elektronok relativisztikussá válnak (vagyis megközelítik a fénysebességet), a mágneses tér felcsavarodik és szinkrotronsugárzást bocsát ki a rádió-, az optikai, a röntgen- és gamma-sugárzás tartományában.
Az erős elektromos terek szuperszonikus sebességű plazmaáramlást keltenek a felső légkörben, amit a Swarm műholdak mérései alapján 2017-ben mutattak ki.[2]
Ohtani, Shin-ichi; Ryoichi Fujii, Michael Hesse and Robert Lysak, editors (2000), Magnetospheric Currents Systems, Am. Geophys. Union, Washington, D.C., ISBN 0-87590-976-0.
Rostoker, G.; Armstrong, J. C.; Zmuda, A. J. (1975), Field-aligned current flow associated with intrusion of the substorm-intensified westward electrojet into the evening sector", J. Geophys. Res. , vol. 80, Sept. 1, 1975, p. 3571-3579, doi:10.1029/JA080i025p03571
Alfvén, Hannes, On the Filamentary Structure of the Solar Corona (1963) The Solar Corona; Proceedings of IAU Symposium no. 16 held at Cloudcroft, New Mexico, U.S.A. 28–30 August 1961. Edited by John Wainwright Evans. International Astronomical Union. Symposium no. 16, Academic Press, New York, 1963., p. 35