Girandoni-szélpuska

Girandoni-szélpuska
Típusismétlőfegyver
OrszágOsztrák Császárság
TervezőBartholomäus Girandoni
Műszaki adatok
Űrméret11,76 mm (.463")
Tárkapacitás20-22 darab ólomgolyó
Tömeg4,5 kg (10 lbs) kg
Fegyver hossza1,2 m mm
A Wikimédia Commons tartalmaz Girandoni-szélpuska témájú médiaállományokat.

A Girandoni-szélpuska osztrák fejlesztésű légpuska, melyet a tiroli feltaláló, Bartholomäus Girandoni[1] tervezett meg körülbelül 1779-ben. A vállfegyvert németül Windbüchse (szó szerint „szélpuska”) néven is említették, illetve Repetierwindbusche M 1780-nek. A fegyver egyik legendás alkalmazása a Lewis–Clark-expedícióban történt Észak-Amerikában az 1800-as évek elején, amikor indiánok segítségével felfedezték és feltérképezték Észak-Amerika nyugati részét. Lewis az út során többször demonstrálta saját vállfegyvere képességeit, hogy elrettentse az indián törzseket a kis csapaton való rajtaütésektől.[2] A bennszülöttek ámulattal nézték, ahogy Lewis személyi ismétlőfegyverével füst nélkül, szinte hangtalanul találja el a célokat egymás után.[3] Az osztrák császári hadsereg megközelítően 1500 darab ilyen szélpuskát rendszeresített. Egy 1801. január 20-án kelt osztrák kormányzati jelentésből kiderült, hogy addig 399 darab Girandoni-puska veszett el a harcok során.[4]

A Girandoni-puska elsősége abban rejlik, hogy ez az első hadrendbe állított ismétlőpuska a hadtörténelemben és az elsők egyike, melyekben cső-tölténytárakat alkalmaztak. Noha csak 35 éven át volt szolgálatban, mégis kialakításában és műszaki megoldásaiban túlmutat még az 50 évvel később megalkotott billenőkaros amerikai Henry-puskán is.

Története

[szerkesztés]

A puskát az osztrák császári hadsereg rendszeresítette és alkalmazta 1780 és 1815 között, a napóleoni háborúk idején is. Előnyei között tartott számon a kortársai közötti nagy lőgyorsaság és a füstnélküliség, lévén a hajtásgázok nem égésből származtak. Előnyei kezdetben komoly elfogadással párosultak, azonban mégis kivonták a hadrendből, több okból is. Noha a tusaként szolgáló, cserélhető kúpszerű gáztartály üzemi nyomáson akár 30 lövésre is elegendő gázmennyiséget tárolt, azt feltölteni a rendszeresített pumpával körülbelül 1500 pumpálás volt szükséges, amihez sok idő és erős fizikum szükségeltetett. Később ezt a rendszert átalakították, szekereken üzemeltetett pumpákról töltötték fel a tartályokat, amelyek anyaga kovácsoltvas lemez volt, a tartályszerkezet illesztéseit szegecseléssel és azok leforrasztásával érték el, aminek gyártása abban az időben nagyon bonyolult, nehézkes és lassú volt. Maga a lakatszerkezet nagyon precízen volt megmunkálva és kis szennyeződések is képesek voltak kis időre üzemképtelenné tenni, emiatt kényes volt a karbantartásra. Végezetül üzeme nem hasonlított a többi lőfegyverre, ezért a lövészek kiképzésére különös gondot kellett fordítani, azt más alakulat katonája nem, vagy kis hatékonysággal tudta csak alkalmazni.

Az amerikaiak alkalmazták a fenti felfedező expedíció során is és tüntetőleg nyilvánosságra is hozták, hogy a képzetlen indiánok és mostoha körülmények között is nagy hatékonysággal tudták üzemeltetni. Feltételezések szerint az expedíció sikerét nagyban befolyásolta ez a fegyver és egyéb lőfegyverek, hogy a kétéves oda-visszautazás során egyetlenegy résztvevő sem vesztette életét, egyedül betegségekben és balesetekben.

Kialakítása és képességei

[szerkesztés]
Egy Girandoni-szélpuska bőrből készült személyi málhája. Látható benne a két tartalék gáztartály, négy cseretár, egy tisztítókészlet és egy kézipumpa

A fegyver 4 láb (1219 mm) hosszú és 10 font (kb. 4,6 kg) tömegű, hasonló adatokkal rendelkezett mint a kortárs elöltöltős kovás puskák. Az alkalmazott lövedékek 11,76 mm átmérőjű ólomgolyók voltak, melyekből 20-22 darabot lehetett tölteni a vízszintes csőtárba,[5] amelyet a cső jobb oldalán helyeztek el a csőfarnál. A lövedékadogatást egy oldalirányban mozgó adogatókar látta el, gravitációs úton, azaz a fegyvert felfelé kellett tartani töltés közben és az adogatószerkezet képviselte magát a csőfarlezárást, reteszelést is. Ez a kortárs elöltöltős puskákkal szemben jelentős előnyökkel járt, ugyanis amíg a fekete lőporos puskásnak állva kellett maradnia a fegyver újratöltéséhez, addig a szélpuskások guggolva maradhattak, a fegyvert függőlegesen tartva, vagy hanyatt fekve másodperceken belül újratölthették a puskát és ismét lőkészekké váltak tíz másodpercen belül. Ezzel, egyrészt a szélpuskás alakulat támadókészsége drasztikusan megnőtt, másrészt túlélő képessége is, hiszen a lövészek végig kis célfelületet adnak az ellenfélnek, esetlegesen, létszámtól függően eleve észrevétlenek is maradhatnak egy ideig. Ehhez azonban másféle jellegű kiképzés vált szükségessé a szélpuskás alakulatok számára.

Egy 1788-as előírás szerint minden szélpuskás fegyveréhez kapott három gáztartályt, melyeket feltöltött. Kettőt málházva, egyet pedig a fegyverbe csavarva. Továbbá egy tisztítóvesszőt, egy kézipumpát, egy ólomlécet (vagy kanalat) és 100 ólomgolyót. A 100 lövedékből 1-et a csőfarba, 19-et a csőtárba és a maradék 80 darabot pedig négy vékonyfalú töltőtubusban hordott. A fegyverhez járó felszerelést egy erre a célra tervezett és varrt bőr hátizsákban hordozták, a lövész rendszeresített málhája volt. A csatlakozások tömítései bőrből voltak, emiatt azokat mindig nedvesen kellett tartaniuk, hogy a töltött gáz ne szivárogjon el. A gáztartály lényegében csonkakúp alakú, melynek tartályfara félgömb alakú, ez a két elem volt összeszegecselve és bádogos hidegforrasztással leforrasztva. A fegyvernek lényegében ez volt a legérzékenyebb pontja, ha ez az elem megsérült, a fegyver használhatatlanná vált. Ezért a szélpuskás lövészek a puskás közelharcra, a „tusaharcra” alkalmatlanok voltak, illetve ezután a fegyvert új tartályok nélkül lövészeik nem tudták lőfegyverként használni. Minden osztrák lövészkatonának másodlagos fegyverként szablya volt oldalfegyverként rendszeresítve, így közelharc esetén nem maradtak védtelenek.[6] A puska szurony alkalmazására valószínűleg alkalmatlan volt, a csőtorkolat mögötti csőszakasz nem látszik erre alkalmasnak.

Egy teljesen feltöltött tartállyal körülbelül 30-40 lövést lehetett leadni, azaz 1,5-2 teljes tárat. Üzemi nyomáson – ami körülbelül 750 PSI nyomást jelentett[7] – ezek a 11,76 mm átmérőjű lövedékek 150 lépésnyi távolságig voltak hatásosak. A The National Firearms Museum előadója szerint a tesztlövések során 100 lépésről át lehetett lőni vele az 1 hüvelyk (2,54 cm) vastag gyalult deszkát. A hatásos lőtávolság értelemszerűen lecsökkent a gáztartály nyomásának csökkenésével. Az űrméret hasonló az USA-ban széles körben alkalmazott .45-ös tölténykaliberekhez. Maga a cső feltehetőleg simacsövű, hiszen muskétaként rendszeresítette az osztrák hadsereg. A muskéta előnye az akkori puskákkal szemben a gyorsabb tölthetőség, nagyobb tűzgyorsaság, azonban a huzagolás nélküli csővel kisebb hatásos lőtávot tudtak csak elérni, a fegyvercső pontatlanabb volt. Ellenben gyártása is egyszerűbb. Lewis expedíciójában látogatást tett Thomas Rodney ezredes is, ami alatt a vendégtársaságnak Lewis demonstrálta a fegyver képességeit. Rodney feljegyzései szerint a fegyverrel egy perc alatt 22 lövést lehetett leadni, ami abban az időben igazán lenyűgöző teljesítmény volt. Phil Schreier szerint 22 lövést kevesebb mint 30 másodperc alatt lehetett vele leadni.[8]

Napjainkra kevés példány maradt fenn. Az egyik Németországban Suhl város múzeumában, a Waffenmuseum Suhlban látható, valamint a müncheni Deutschen Jagdmuseumban. Bécsben egy kompresszor van kiállítva a Heeresgeschichtlichen Museum Wienben, ami a tartályok feltöltésére szolgált.[9] Illetve egy példány megtalálható a The National Firearms Museum Treasure Collection-jében is.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ (*1744–†1799)
  2. ↑ A fegyverek Amerikába jutását egyelőre (2011-ben) nem tudja megmagyarázni az amerikai The National Firearms Museum. A vendéglátó indián törzsek nem tudhatták, hogy Lewis-éknak mennyi ilyen fegyverük van. Ld. a Forrásokban linkelt Schreier-videót 6:00-től.
  3. ↑ Lásd az expedíció fegyvereit bemutató pdf (S. K. Wier-cikk) 7. oldalát. Alapvetően csak kutatói feltételezéseken alapuló vélemény, hogy Lewis ezt a fegyvertípust vitte magával, mert őmaga akkor nem nevezte meg a fegyvere eredetét. Akár lehetett a tiroli típus egy másolata is. Ld. Wier 7–8. oldal.
  4. ↑ Ld. Wier 7–8. oldal.
  5. ↑ A források eltérő számadatokat adnak meg. Az amerikai The National Firearms Museum előadója szerint 22 darab volt a csőtárban és szerintük 40-szer lehet teljes tartálytöltés után hatásos lövést leadni.
  6. ↑ Az osztrák „német” és határőrezredek 43 cm pengehosszú ún. „lövészszablyával”, a magyar ezredek 63 cm pengehosszú ún. „gránátos szablyával” voltak felszerelve. Lásd napolun.com Weapons fejezetet.
  7. ↑ Lásd a beemans.net cikkét.
  8. ↑ Ld. a Forrásokban linkelt Schreier-videót 6:49-nél.
  9. ↑ Feltehetően ezt szállították a csapatokkal szekéren.

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Girandoni Air Rifle című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

[szerkesztés]