Hagyományos koreai zene

 Ebben a szócikkben a koreai nyelvű szavak átdolgozott latin betűs és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Kajagumon játszó hölgy

A hagyományos koreai zene, koreaiul kugak (hangul: 국악, RR: gugak?, ’nemzeti zene’)[1] története a három királyság előttre vezethető vissza. A történelem folyamán sok hatás érte mind Kína, mind pedig Japán felől, majd később nyugatról is.

A koreai zene jelentősen eltér a nyugati zenétől. A koreai zenében a ritmust a levegővétel szabja meg, az a frázis, amit egy levegővel játszanak vagy énekelnek el. A lassú, szomorkás frázisokban a hosszú, mély levegő rajzolja a dallamot, míg a fokozottabb, gyorsabb tempójú zenében érezni lehet az előadók izgatottabb hangulatát, a feszültséget. A csoportos együtt zenélésben nincs például karmester, koncertmester, mint a nyugati zenekarokban. A koreai zenéhez szinte mindig társul egy énekes vagy táncos, a zenészek pedig az ő ritmusát veszik fel, hozzá alkalmazkodnak. A hagyományos koreai zene alapja tehát az összehangolt levegővétel, ez szabja meg a tempót.

Körülbelül 60 tradicionális hangszert tartanak számon, melyek közül 30 már a három királyság alatt is létezett. Ilyenek például a kevésbé ismert hjonhakgum, ami a Csin-korabeli kínai héthúros citera kogurjói változata, vagy például a kajagum (가야금), ami manapság is igen népszerű hangszer, és talán a legismertebb mind közül.

Története

[szerkesztés]

A három királyság előtti idők zenéjéről keveset tudni, valószínűleg a sámánizmushoz köthető rituális zenék léteztek ebben az időszakban, melyeket a földműveléshez kapcsolódó ünnepek idején is előadtak.[2] Az ásatások során talált leletek olyan húros hangszerekre utalnak, melyek meglehetősen fejlettnek számítottak abban a korban.[3]

A három királyság kora

[szerkesztés]
Pipha

Kogurjóban (i. e. 37 – i. sz. 668) többfajta hangszer létezett, a lantfélék közé tartozó pipha (비파), a fúvós phiri (피리) és a citera családba tartozó, ma is használatos hathúros komungo (거문고).[4] A Szamguk szagi szerint Vang Szanak (왕산악, 王山嶽) alkotta meg és több mint 100 dalt komponált rajta.[5] A legenda szerint Vang egy kínai ku-csint kapott ajándékba, de nem tudta, hogyan kell játszani rajta, ezért azt modellként felhasználva építette meg a komungót.[6] A hangszert megörökítették egy sírban talált falfestményen is, mely ma Kína Csilin tartományában található.[7]

A Pekcse korabeli zenéről keveset tudni, az azonban bizonyos, hogy a pekcsei zenészek gyakran jártak a kínai dinasztiák udvarában, és cseréltek tudást. Feljegyzések megerősítik, hogy Pekcse a dél-kínai dinasztiáktól vette át a maszkos táncokat, melyeket Japán felé közvetített (gigaku). Az egyik átvett, népszerű kínai hangszer a hárfához hasonlító kunghou (箜篌; hangul: 공후, konghu) volt. A királyság zenészei, hangszerkészítői Japánba is gyakran látogattak, így feltételezhető, hogy fejlett és sokrétű zenei tudással rendelkeztek.[2][8][9]

Korjo

[szerkesztés]

A Korjo birodalom zenéje követte Silla hagyományait, de műfajilag sok újdonságot teremtett. Három nagy kategóriát különböztetünk meg Korjo zenéjében, a tangak (당악), vagyis a Tang birodalomból származó zene; az egykor hvarangok által népszerűsített hjangak (향악),[10], azaz az egyszerű emberek zenéje, a „népzene”; és az aak (아악, vagyis az udvari zene, mely a kínai jajüe zenén alapult, és „elegáns zenének” is nevezték.[10][11] Már ebben az időben is nagy hagyománya volt a táncnak, amit az udvari ceremóniákon mutattak be, és hagyományos udvari vagy rituális zenével kísérték.

A jondunghö (연등회, „lótuszlámpás fesztivál”) és a phalgvanhö (팔관회) fesztiváloknak is köszönhetően a tánc és a zene fontos művészeti ággá fejlődött. A kiszengek megjelenése is hozzájárult mindehhez, a zenével, költészettel és tánccal foglalkozó hölgyek feladata a szórakoztatás volt. Az aratóünnep idején a sillai örökségként tovább vitt, sámánisztikus cshojongmu (처용무) maszkos táncot adták elő.[12] Ebben a korban jelentek meg az utazó társulatok, amelyek a korábban csak fesztiválok idején előadott darabokat, táncokat hétköznap is előadták, repertoárjukat pedig akrobatikus mutatványokkal és szatirikus színjátékokkal színesítették.[13] A korszak korábbról örökölt jellegzetes hangszerei közé tartozik a hun (훈; egyfajta furulya), a phiri, melynek rokon hangszerei léteznek szerte Ázsiában, de hangja egyedülálló, szaxofonra emlékeztető. A kínai eredetű hangszerek mellett kifejezetten koreai hangszereket is használtak, mint például a tegum (대금), a citera családba tartozó hathúros komungo (거문고) és 12 húros kajagum (가야금), valamint az erhu rokonaként számon tartott hegum (해금).[14]

Csoszon

[szerkesztés]
Az Akhak kvebom

Csoszon folytatta a korábbi korokban kialakult zenei hagyományt. A királyi udvar és a jangban elit által kedvelt táncok és zenék javarészt különböztek az egyszerű emberek által kedvelt népzenétől, különösen mivel konfuciánus elveket követtek. A királyi udvarban kétféle zenei stílust fogadtak el, a tangakot és az aakot[10]. A felső osztály kedvelt zenéje a csongak (정악) volt.[10][11]

A korabeli zene fejlődése és az udvari zene megreformálása jelentős részben köszönhető Pak Jon (박연) konfuciánus tudósnak, aki saját kottázási rendszert alkotott (csongganbo, 정간보).[15] A 15. században olyan művek is születtek, mint az Akhak kvebom (악학궤범), mely összegyűjtötte a koreai zenei információkat, és többek között a korjói dalokat is innen ismerjük.[16]

A 16. században a japánok ellen folytatott háború, majd a 17. században a mandzsukkal szembeni harcok pusztító hatását a zene is megszenvedte, megsemmisültek az udvari zenéhez használt hangszerek és egészen 1645-ig nem játszottak udvari zenét. Mikor újra felálltak az udvari zenekarok, a tangakhoz és hjangakhoz használt hangszereket alkalmazták. A 18. században a felsőbb osztályok kedvencévé váltak az énekes műfajok, mint a kagok (가곡), valamint a megzenésített költemények (kasza, sidzso).[2] A nép ezzel szemben olyan műfajokat kedvelt mint a phanszori, a szandzso vagy a namszadang-nori (남사당놀이).[17][18] A phanszori fokozatosan a nemesek tetszését is elnyerte.[19]

20. század

[szerkesztés]

A 19. század végén vallási énekeket hoztak be nyugatról, így a koreaiak a nyugati zenével csak a 20. század fordulóján találkoztak először, és 1904-től kezdve kezdték el tanítani az iskolákban. Ezekre a dallamokra a koreaiak ráénekelték saját történeteket, dalszövegeket, és így létrejött egy új műfaj, a cshangga (창가). Később a cshangga a nemzeti identitás részévé vált, mert az erőszakos nyugat felé való nyitás következtében az emberek ezzel a zenével fejezték ki a hűségüket hazájuk iránt. 1919-ben Hong Nanpha (홍난파) koreai zeneszerző komponálta a Pongszonhvát (봉선화), az első igazi nyugati stílusú koreai dalt. 1945-ben alakult meg az első koreai szimfonikus zenekar, és azóta is nagy népszerűségnek örvend a nyugati zene, számos koreai klasszikus zenész vált világhírűvé.

1951-ben alapították meg a Nemzetközi Kugak Központot, koreaiul Kugnimkugakvont (국립국악원), a hagyományos koreai zene ápolásáért és tanításáért létrejött intézményt.

Műfajok

[szerkesztés]
Őrségváltás a Kjongbok palotánál
Csanggu

Udvari zene

[szerkesztés]

Az udvari zenének szigorú formai megkötései, szabályai voltak, melyek általában fontosabbak voltak a mondanivalónál. Témájában gyakran az elhunyt és a jelenlegi uralkodók dicső tetteit dolgozták fel. A különböző hangszerek alkalmazása szimbolikus jelentéssel bírt. Az udvari zenének több fajtája, alműfaja van, melyek közül egyik legismertebb a Csongmjo rituális udvari zene (종묘제례악, Csongmjo cserjeak), melyet az UNESCO szellemi világörökség részévé nyilvánítottak.[20]

Egy másik fajtája a tecshütha (대취타), egy katonai zenei műfaj, melyet gyakran játszanak őrségváltáskor a Kjongbok palotánál.

Sámánista zene

[szerkesztés]

A három királyság ideje alatt Koreában a sámánizmus egyedülálló módon államvallásként volt jelen. A sámánista rituálékhoz hangszereket szólaltattak meg, és gyakran tánccal kísérték a ceremóniát. A legismertebb műfaja a sinaü (시나위), melyben a csanggu és a puk dobok, valamint fúvóshangszerek szerepeltek. Ma létező változatában már kajagum vagy komungo is társul.

Koreai népzene

[szerkesztés]

Az egyszerű, írástudatlan emberek körében egy más, sokkal narratívabb jellegű, énekelt zene terjedt el. A szegényeknek nem volt lehetőségük zenét tanulni és udvari hangszereken játszani, így ők inkább énekeltek. Akárcsak általában a népdalokban, itt is a mindennapi élet örömeit, nehézségeit, és érzelmeiket foglalták dalba. Legismertebb műfaja a phanszori (판소리), egyfajta elbeszélő dal, melyet dobokkal kísértek. Ezt a műfajt szintén az UNESCO világörökség részévé avatták.

A ma már a Korea szimbólumává vált Arirang is eredetileg egy koreai népdal. Számtalan variációja létezik, a koreai tartományokban különböző változatok születtek, melyek mind sajátosak, a régiókra jellemzőek. Ez a dal szintén felkerült az UNESCO listájára.

Hangszerek

[szerkesztés]

Fúvós

[szerkesztés]
Phirin játszó nő
  • phiri (피리): a phiri tulajdonképpen egy bambuszfurulya, amit a Közel-Keletről hoztak be. Szólóhangszernek számít, tehát a dallamot játszották vele mind az udvari, mind a népzenében. Többféle piri is létezik, attól függően, hogy milyen bambuszból készítették (pl. hjang piri, tang phiri, sze phiri)
  • thungszo (퉁소): a Csoszon-kor közepéig használt bambuszfurulya, öreg, száraz bambuszból készült. Főleg udvari zenében használták.
  • thephjongszo (태평소): ezt a hangszert manapság leginkább a katonai őrségváltásokkor lehet látni, régen a háborúkban volt használatos jeladó kürtként, ezzel jelezték például a győzelmet is. A szócsöve és a tölcsére fémből készült, de a törzsét egyetlen fából faragták.
  • szenghvang (생황): egyfajta koreai szájharmonika, mely rövidebb és hosszabb bambuszsípokból áll. Az egyetlen olyan koreai hangszer, amely képes egyszerre három hangot is megszólaltatni.
  • tegum (대금): bambuszból készült harántfuvola, mely meglehetősen hasonlít az európai fuvolára. Különlegessége, hogy található benne egy membrán, ami jellegzetes hangszínt kölcsönöz megszólaltatásakor. A tegum a koreai hagyományos zene egyik legelterjedtebb hangszere, alkalmas a dallamvezetésre, de zenekari kíséretre is.
  • szogum (소금): a tegum „kistestvére”, hiszen a lényegében egy ugyanolyan harántfuvoláról van szó, csak kisebb méretben. A szogum magasabb hangokat szólaltat meg, és nem számít szóló hangszernek, nincsen membránja sem.
  • tanszo (단소): a legegyszerűbb koreai bambuszfurulya, amit már az általános iskolákban is tanítanak.

Húros

[szerkesztés]
Adzseng
  • kajagum (가야금): talán a legismertebb és legnépszerűbb tradicionális koreai hangszer. Eredetileg 12 selyemhúrral készült, manapság azonban már számos változata létezik. Szólóhangszerként és kísérőhangszerként is használatos, egyedi, tiszta hangja miatt nagyon közkedvelt, és nem utolsósorban könnyen meg lehet tanulni rajta játszani.
  • komungo (거문고): ez tekinthető a vezető koreai hangszernek a húrosok között, mivel három oktávot átfogó skálán lehet rajta játszani. Általában bambuszpengetővel szólaltatják meg.
  • adzseng (아쟁): héthúros hangszer, melyet az előzőkkel ellentétben vonóval szólaltatnak meg. Míg a kajagumot és a komungót a térdre támasztják és másik felét a földre helyezik, az adzseng egyik felén egyfajta támaszték van, mely megemeli a hangszert. Legtöbbször zenekarban fordul elő.
  • janggum (양금): az egyetlen európai eredetű hangszer, mind közül ez hasonlít legjobban a citerához. A húrjai fémből készültek, így nem pengetik, hanem ütőkkel szólaltatják meg. Tiszta, csengő hangja van. Gyakran társul a danszo furulyához kísérőként, de szóló hangszerként is megállja a helyét.
  • hegum (해금): szintén bambuszból készült hangszer. Két húrja van, és az alakja is egyedülálló. A hangszíne inkább fájdalmas vagy szomorkás.

Ütős

[szerkesztés]
Phjongjong
  • kkvenggvari (꽹과리): 20 cm átmérőjű, sárgarézből készült korong. * csing (징): gyakorlatilag a kkvenggvari nagyobb méretben. Átmérője majdnem duplája, 37–38 cm, léteznek kisebb és nagyobb változatai attól függően, hogy mihez használják. A katonák körében inkább a nagyobbat, a sámánok viszont a kisebbeket ütik. Puha fejű ütővel verik, hogy tompísák a hangját. Általában ez adja a mérőt, tehát az ütem egyeket.
  • csanggu (장구): homokóra alakú hangszer, teste fából, a dob része kifeszített állatbőrből készül. A két végén két különböző dob van, így két hangot lehet megszólaltatni egyszerre. Az egyik felén magasabb és élesebb hangot, a másik oldalán pedig mélyebb és tompább hangot ad.
  • puk (북): henger alakú dob, melynek legalább tízféle változata létezik az országban. Mindenféle műfajban megtalálható, eredetileg a népzenében például a phanszori egyik kelléke volt.
  • szogo (소고): apró, 20 cm átmérőjű, kétoldalú dob. Általában táncos előadásokhoz társul kísérőként, például a phungmul táncokhoz.
  • cshuk (축): a történelmi Koreában a ceremóniák kezdetének jelzésére szolgált. Nem minősül igazi hangszernek, mert egy üreges, trapéz alakú fadobozról van szó, amelybe középen lyukat vágtak. A dobos egy ütőt helyezett a lyukba és a doboz alját ütötte meg, így jelezte a kezdést. A hagyomány szerint a keleti oldalon helyezték el. A cshuknak meg van a ceremónia végét jelző párja, amit a nyugati oldalon helyeztek el.
  • phjondzsong (편종): díszes fakereten lógó, 16 darab csengő, melyek 8–8 elosztásban lógnak a kereten, és kromatikusan (félhangonként) emelkedik a hangmagasságuk. A 15. századtól kezdve vált egyre népszerűbbé, az udvari zenében használták.
  • phjongjong (편경): az előzőhöz hasonló hangszer, de nem csengőket, hanem kőtáblákat függesztenek fel. A kövek a tizenkét hangot szólaltatják meg, a maradék négy pedig oktávokat hallat. A phjondzsongot és a phjongjongot is Kínából hozták be, mindkettő a rituális zene fő alkotóeleme volt.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Traditional Arts (angol nyelven). Korean Culture and Information Service . [2015. február 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. január 22.)
  2. ↑ a b c Randel, Don Michael. The Harvard Dictionary of Music. Harvard University Press, 273–275. o. (2003). ISBN 978-0674011632 
  3. ↑ The Garland Encyclopedia of World Music: East Asia: China, Japan, and Korea. Routledge (2017). ISBN 978-1351544290 
  4. ↑ Koehler, Robert. Traditional Music: Sounds in Harmony with Nature. Seoul Selection (2015). ISBN 978-1624120428 
  5. ↑ Jinwung Kim. A History of Korea: From "Land of the Morning Calm" to States in Conflict (e-könyv via Scribd), Indiana University Press, 136–137. o. (2012). ISBN 9780253000781 
  6. ↑ Geomungo (angol nyelven). KBS World Radio , 2016. november 16. [2016. november 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. január 22.)
  7. ↑ Koguryo Tomb Murals: World Cultural Heritage. Korea Cultural Heritage Administration (South Korea), 91. o. (2010) 
  8. ↑ Keith Pratt, Richard Rutt. Korea: A Historical and Cultural Dictionary. Routledge, 298. o. (2013). ISBN 9781136794001 
  9. ↑ Ki-baek Yi. A New History of Korea. Harvard University Press, 62. o. (1984). ISBN 9780674615762 
  10. ↑ a b c d Nahm 112–113. o.
  11. ↑ a b Keith Howard: Korean Music. World Music Centre. [2005. március 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. október 6.)
  12. ↑ Nahm 81. o.
  13. ↑ Korean performing arts: Koryŏ period. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2014. január 1.)
  14. ↑ Korean music. Encyclopædia Britannica. (Hozzáférés: 2014. január 1.)
  15. ↑ A Brief History of Korea. Ewha Womans University Press, 74-75. o. (2005). ISBN 8973006193 
  16. ↑ 악학궤범 (koreai nyelven). Encyclopedia of Korean Culture. [2013. október 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. február 19.)
  17. ↑ The Routledge Companion to Puppetry and Material Performance. Routledge (2014. november 19.). ISBN 978-1317911722. Hozzáférés ideje: 2015. július 10. 
  18. ↑ Yoon seo-seok. Festive Occasions: The Customs in Korea. Ewha Womans University Press, 24-25. o. (2008). ISBN 8973007815w 
  19. ↑ Information Technology Convergence: Security, Robotics, Automations and Communication. Springer Science & Business Media, 512–513. o. (2013. november 19.). ISBN 978-9400769960 
  20. ↑ Elements on the Lists of Intangible Cultural Heritage. UNESCO. (Hozzáférés: 2014. november 28.)

Források

[szerkesztés]
  • ↑ Nahm: Nahm, Andrew C. Korea: Tradition and Transformation — A History of the Korean People, második kiadás, Elizabeth, NJ: Hollym International (1996). ISBN 1-56591-070-2 
  • Hanguk Eumak Music. Korea Tourism Organization. [2015. április 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. március 11.)
  • Music and Dance. Korea.net. [2014. december 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. március 11.)