Juliusz Rómmel | |
Született | 1881. június 3. Grodno, Orosz Birodalom |
Meghalt | 1967. szeptember 8. (86 évesen) Varsó, Lengyelország |
Sírhely | Powązki katonai temető |
Állampolgársága | |
Nemzetisége | lengyel |
Szolgálati ideje | 1903–1947 |
Rendfokozata | Hadosztálytábornok |
Csatái | Első világháború, Orosz polgárháború, Lengyel–szovjet háború, Második világháború |
Kitüntetései |
|
Rokonai | Erwin Rommel, Karol Rómmel |
A Wikimédia Commons tartalmaz Juliusz Rómmel témájú médiaállományokat. |
Juliusz Karol Wilhelm Józef Rómmel (1881. június 3. – 1967. szeptember 8.) lengyel katona és a lengyel hadsereg tábornoka volt. A lengyel–szovjet háború alatt a komarówi csatában kivívott döntő győzelemmel szerzett magának hírnevet, amely a 20. század legnagyobb lovassági ütközete volt. 1939-ben, a lengyelországi hadjárat során két hadseregnek is a parancsnoka volt, és őt bízták meg Varsó védelmével is. Az itt betöltött szerepe miatt megítélése a mai napig vitatott. A fegyverletétel után a háború hátralévő részét német hadifogságban töltötte, majd a konfliktus vége után hazatért, és 1947-es leszerelése után könyveket írt. Erwin Rommel német parancsnok távoli rokona volt.[1]
1903-ban fejezte be tanulmányait a szentpétervári Konsztantyin Tüzérségi Iskolában, majd ezt követően a cári haderőben szolgált és ezredesi rendfokozatot ért el. Az első világháború idején az 1. tüzérdandár parancsnokaként tevékenykedett. 1917-ben átvezényelték a II. lengyel hadtesthez, amelynek egyik szervezője lett. Az orosz polgárháború idején azt a lengyel könnyűdandárt vezette, amely Lucjan Żeligowski 4. lövészhadosztályának a része volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia internálta őt, s ezt követően 1918-ban csatlakozott a lengyel haderőhöz.
1918–1919-ben a 8. tüzérezred, majd 1919 és 1920 között az 1. tüzérdandár parancsnoka volt. 1920-ban, a lengyel–szovjet háború kitörése előtt az 1. hadosztály parancsnokának nevezték ki, majd a harcok kezdete után az 1. lovashadosztály élére került.[2] Ebben a pozícióban sikerült a komarówi csatában legyőznie a Vörös Hadsereg Bugyonnij által vezetett 1. lovashadseregét, amely 4000 embert veszített.[1] Ez a győzelme megalapozta későbbi hírnevét és népszerűségét Lengyelországban.
A háború után, 1922-ben dandártábornokká léptették elő, és több pozícióban is szolgált. 1924 és 1926 között ismét korábbi háborús egységét irányította. 1926 és 1939 között hadseregfelügyelő volt előbb a łódźi majd a varsói hadseregnél.[2] 1928-ban altábornaggyá (general dywizji) léptették elő.
1939 márciusában a łódźi hadsereg élére nevezték ki, amely a lengyel haderő északi és déli szárnyát alkotta a Németországgal közös határvonalon. A határhoz közel helyezte el egységeit, amely a második világháború kitörésekor végzetes hibának bizonyult. Természetes védelem hiányában Rómmel katonáit könnyedén bekerítették és elvágták a többi lengyel csapattól, nem sok esélyt adva az ellenállásra vagy a visszavonulásra.[3][4] Tisztázatlan körülmények között Rómmel és vezérkara elszakadtak egységüktől és Varsó felé indultak, ahová szeptember 7-e éjszakáján érkeztek meg. Edward Rydz-Śmigły főparancsnok átadta neki a varsói hadsereg parancsnokságát.[4] Rydz-Śmigły olyan parancsot adott neki, hogy „védje a várost, amíg a lőszer és az élelem kitart, azért hogy annyi ellenséges erőt kössön le, amennyit csak lehetséges.”[3] A civil lakosságnak küldött proklamációkat is ő írta alá, akárcsak a város kapitulációját szeptember 28-án.
A háború hátralévő részét német hadifogolytáborokban töltötte, az utolsó évet Oflag VII-A Murnauban. Az amerikai 12. páncéloshadosztály szabadította fel a tábort 1945 áprilisában,[5] azonban a II. lengyel hadtestben nem fogadták örömmel, így inkább a hazatérés mellett döntött. A kommunista propaganda gépezetnek kapóra jött a hazatérése, háborús hősként ünnepelték és megkapta a Virtuti Militari parancsnoki keresztjét.
1947-ben leszerelt a hadseregtől és élete hátralévő részét a könyvírásnak szentelte. Szerepe a szeptemberi hadjáratban és az azt követő időszakban mindmáig vitás kérdés.[6][7]