A vármegye keleti részén, az ukrán határ mentén fekszik, a Túr mellett, annak bal partján.
Szomszédai a határ magyar oldalán: észak felől Kispalád, délkelet felől Nagyhódos, délnyugat felől Rozsály, nyugat felől Tisztaberek, északnyugat felől pedig Botpalád. Északkelet felől a legközelebbi település az ukrajnaiNagypalád(Велика Паладь).
Az 1980-as évekig zsákfalu volt Nagyhódos irányából. Aztán 1989-ben egy minisztériumok által kiírt pályázat segítségével[4] a Közúti Építő Vállalat Kispaládig megépíthette a községbe vezető út meghosszabbítását, ami 1993-re készült el.
A ma érvényes útszámozás szerint a 4143-as út halad végig a településen, nagyjából dél-északi irányban, közúton csak ezen érhető el az ország belsőbb részei felől, de immár mindkét végponti település, Gacsály vagy Tiszabecs irányából.
Az egykori Túr menti összefüggő erdőterületen Hodos valószínűleg a 13. század folyamán keletkezett. A 14. század első felében a Gutkeled nemzetségTiba-ága észak-szatmári uradalmának a része. A 15. században Kis- és Nagyhódos már két önálló település: míg az utóbbi a Gutkeled-nembeli Gacsályi-rokonság birtoka, Kishódos a Drágffyaké.[5] Valószínűleg ők végezték a falu benépesítését is.[6]
A 18. században és a 19. század elején kamarai birtok, s a tiszaújlaki provizorátushoz tartozott. Ekkor a Berenczei Kováts család szerezte meg, és még a 20. század elején is az övék volt.
2001-ben a település lakosságának 88%-a magyar, 12%-a cigány nemzetiségűnek vallotta magát.[19]
A 2011-es népszámlálás során a lakosok 98,7%-a magyarnak, 25,6% cigánynak mondta magát (1,3% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 3,8%, református 91%, görögkatolikus 1,3% (3,8% nem válaszolt).[20]
2022-ben a lakosság 91,8%-a vallotta magát magyarnak, 8,2% nem nyilatkozott. Vallásuk szerint 2,7% volt római katolikus, 82,2% református, 5,5% görög katolikus, 9,6% nem válaszolt).[21]
Református templom – épült 1815-1823 között. 1841-ben építették a tornyot, 1847-ben fejeződött be az építkezés. 1859-ben készült el a belső berendezés. A templom belsejében a torony felőli oldalon egy fakarzat, kazettajellegű egyszínű deszkamennyezet és fűrészelt-faragott szószékkorona található. A négyszögletes úrasztalába beillesztették valamelyik korábbi templom 1643-ból származó, napjainkra lekopott festésű, köriratos kerek asztallapját.[22]
Szatmár vármegye. In Magyarország vármegyéi és városai: Magyarország monografiája. A magyar korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közgazdasági állapotának encziklopédiája. Szerk. Borovszky Samu. Budapest: Országos Monografia Társaság. 1908.
↑"A megye legkisebb települése a mindössze 88 lelkes Kishódos." - Az aprófalvak jellemzői Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében / Malakucziné Póka Mária. - Nyíregyháza : KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatósága, 2004. - 7. p.
↑Új utak a megyében (magyar nyelven) (html). Hungaricana, 1989. június 20. (Hozzáférés: 2020. szeptember 26.) == Kelet-Magyarország, 1989. június 20. 1. p.
↑A két falu - Kis- és Nagyhódos - történetének korábbi összefoglalásaiban gyakran nehezen elkülöníthetők az egyes falvakra, illetve a régi Hodos egyes részeire vonatkozó információk. Így a szócikk korábbi változatában is 'keverednek' az adatok: "A 15. század elején a Gachály család és az Atyai család volt a birtokosa. 1462-ben Atyai András magvaszakadtával, annak birtokrészeit a Rosályi Kúnok kapták meg. 1476-ban a Rosályi Kún család tagjai megszerzik a Gacsályiak birtokrészeit is a településen, de ugyanekkor a község másik fele a Drágfiaké volt. 1424-ben a Drágfi család tagjai megosztoztak kishódosi birtokaikon, melyet ekkor a Bélteki ág szerzett meg. 1470-ben azonban a Drágfiak ismét visszakapták, s az övék maradt egészen 1486-ig."
↑Maksay Ferenc: A középkori Szatmár megye. (Budapest, 1940.) p. 76. és 148.
↑Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. 2. Szerk. Entz Géza (Budapest : Akad. K., 1987.) p. 291. ISBN 963-05-3683-8; Várady József: Tiszántúl református templomai. 2. (Debrecen, 1991.) p. 683. ISBN 963-00-1460-2.