Kínai költészet

A szócikk keleti írásjegyeket tartalmaz. Többnyelvű támogatás nélkül a kelet-ázsiai írásjegyek helyén négyszög, kérdőjel vagy más értelmetlen jel áll.
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
A Dalok könyvének első verse Csien-lung kínai császár kézírásában, festménnyel illusztrálva.

A kínai költészet (pinjin hangsúlyjelekkel: Zhōngguó shīgē; magyar népszerű átírás: Csung-kuo si-ko; hagyományos kínai: 中國詩歌; egyszerűsített kínai: 中国诗歌) gyökerei az i. e. 10. századra nyúlnak vissza, ahonnan az első kínai versgyűjtemény a Dalok könyve legrégebbi darabjai származnak. A Konfuciusznak tulajdonított válogatás 306 verse több évezreden át meghatározta a kínai költészetet. Ez azonban nem eredményezte a kínai líra mozdulatlanságát és fejlődésképtelenségét. Jól lehet, egészen a 20. század elejéig az úgy nevezett ven-jen (文言), vagyis a klasszikus kínai nyelv irodalmi, hivatalos változatán szólaltak meg a költeményeket, ám alkotóik számos, csak Kínára jellemző műfajt hoztak létre. A kínai nyelv sajátos tulajdonságait (monoszillabikusság, tonalitás) kihasználva különböző kötött szótagszámú, hangsúlyszerkezetű és rímképletű formák jöttek létre. A költészet mindig is előkelő, megbecsült szerepet töltött be a kínai kultúrában. A versek ismerete, sőt maga a költészet, a versfaragás része volt a hivatalnokvizsgáknak is. Ezt elősegítendő, időről-időre úgy nevezett rímszótárakat is összeállítottak.

A kínai líra aranykora a Tang-kor (618–907) volt, amely időszakból mintegy 2 300 költő több, mint 50 ezer verse maradt fent. E korszak nagy költői, a nyugaton is ismert és népszerű Li Paj (701–762), Tu Fu (712–770) és Po Csü-ji (772–846). A kínai költészet mélypontja, a mongol Jüan-dinasztia (1271–1368) idejére tehető, amikor azonban a drámairodalom indult fejlődésnek. Ekkortól kezdve azonban a költészet a következő dinasztiák idején sem tudott jelentős mértékben megújulni. Változást csak a 20. század eleje hozott, amikor megjelentek a kötött klasszikus nyelv helyett a beszélt nyelvhez közelítő paj-hu (白話/白话) nyelvű költemények, és a nyugati költészet is nagy mértékben éreztette a hatását. A 20. század során számos mozgalom, és költői csoportosulás kísérleteinek eredményeképpen a kínai líra egyre újabb formákkal, kifejezésmódokkal és tematikákkal bővült. Ma éppúgy jelen vannak az underground, avantgárd és posztmodern költészet képviselői, mint a klasszikus formákhoz ragaszkodó költők. A kínai költészetben pedig egyre nagyobb szerepet kapnak, egyre jelentősebb hatást gyakorolnak a Kínai Népköztársaság határain kívül alkotó kínai költők.

Ókori költészet

[szerkesztés]

Dalok könyve

[szerkesztés]
Bővebben: Dalok könyve

Az első nagy kínai líragyűjtemény a Dalok könyve, amely igen hamar a konfucianizmus egyik szent könyvévé vált.[m 1] A hagyomány szerint maga Konfuciusz állította össze. A ma ismert formája az i. e. 2. századból származik, de a versek jó része bizonyíthatóan az i. e. 10–6. században keletkezhetett. A 305 versnek egy része népdal, másik része népi tárgyú műdal, dicsőítő ének, himnusz, óda, elégia stb. Valamennyit szertartások alkalmával adták elő, többnyire kórus énekelhette őket a táncok kíséreteként. A hagyományos felosztás szerint a Dalok könyve versei négy csoportba oszthatók:

  1. A fejedelemségek dalai (Kuo feng 國風/国风);
  2. Kis ünnepi énekek (Hsziao ya 小雅);
  3. Nagy ünnepi énekek (Ta ja 大雅);
  4. Himnuszok (Szung 頌/颂).
Csü Jüan portréja egy 17. századi festményen

A Dalok könyvének versei csaknem kizárólag négyszótagos sorokban íródtak, alighanem a táncmozdulatok szabályossága miatt. Ez a versforma a si (詩/诗).[1]

Csu elégiái

[szerkesztés]
Bővebben: Csu elégiái, Csü Jüan és Száműzetés (elégia)

A személyes hangvételű líra csak a Csou-kor végén jelenik meg. Első legnagyobb képviselője, és egyben a kínai költészet és az egész kínai irodalom legnagyobb költője Csü Jüan (i. e. 340 – i. e. 278).[m 2][2] Művei a Han-korban összeállított Csu elégiái című gyűjteményben maradtak fenn. A Kilenc dal című ciklus tizenegy darabja[m 3] egy-egy Csu népköltészetből kölcsönzött sámánéneken alapszik, amelyekkel eredetileg isteneket, istennőket idéztek meg a varázslók.[3] Csü Jüan fő műve a Száműzetés című monumentális költemény.[m 4][4] Egyéb művei közül meg kell még említeni az Égi kérdések című filozófiai költeményt, amelynek minden sora egy-egy válasz nélkül hagyott kérdés a világegyetem, a mitológia és a legendás történelmi korszakok köréből.[5] Valószínűleg egyik tanítványa, Szung Jü írta, bár Csü Jüannak tulajdonítják A lélek idézése (Csao hun 招魂) című költeményt, amely a varázsló énekek modorában egy mesés tájakon bolyongó lelket idéz vissza a földre.[m 5][6] Csü Jüan költészete zömében hétszótagos sorokból építkező, dalszerű versformából áll. Verselésével egy új, szabadabb ritmusú verselést teremtett, amely később a fu (賦) nevet kapta, s a kínai költészet egyik legfontosabb versformájává lett. Későbbi, még kötetlenebb formáját a kínai hagyomány már csak ritmikus prózának tekinti.[7]

Han-kori költészet

[szerkesztés]

Kezdeti hanyatlás

[szerkesztés]

A korszak korai lírájának terén hanyatlás tapasztalható, amennyiben azt Csü Jüan költészetéhez hasonlítják. Tőkei szerint: „iskolája és a belőle kisarjadó fu-költészet óhatatlanul elégikus leíró költészetté satnyul, amelyben Csü Jüan súlyos tartalmakat hordozó dekorativitása öncélú költői játékká válik, fantasztikus képalkotása taoista misztikává, elégiájának harcossága pedig beletörődéssé, az eszményről lemondássá.”[8] Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy a fu-költészet kiüresedett volna, hiszen a Han-kor első felének elégikus szabad verseit a színpompás leírások, érdekes gondolatok, választékos és rendkívül gazdag nyelvezet jellemzi. A korszak legkiválóbb lírikusa éppen Csü Jüan tanítványa, Szung Jü (i. e. 3. század) volt,[m 6] de híres fukat írt még, a filozófusként is ismert Csia Ji (賈誼; i. e. 200–169) is.[m 7] A fu legünnepeltebb korabeli mestere Sze-ma Hszian-zsu (司馬相如/司马相如; i. e. 179–117) volt.[m 8] Ekkortól kezdve a fu hosszú évszázadokig leíró költemény maradt. A Han-kor második felének kiemelkedő költői: Csang Heng (i. sz. 78–139) és Co Sze (左思; 250–305), akik neves városok dicséretét énekelték meg, részletező és választékos leírásokban.[9] Kortársai és az utókor is nagyra becsülte az alig több mint húsz esztendősen elhunyt Vang Jen-sout (kb. 118–138), akinek ma mindössze három fu-verse ismert.[10]

A „Zenepalota”

[szerkesztés]
Bővebben: Jüe-fu

A Han-korban a lírának új és kimeríthetetlen forrás nyílt a népköltészet térhódításával. A dinasztia nagy formátumú uralkodója, Vu császár, aki maga is költő volt létrehozta a „Zenepalota” vagy „Zenei Hivatal” (Jüe-fu) elnevezésű intézményt, amelynek feladata a népköltési termékek összegyűjtése, feljegyzése, valamint népies költemények írása volt. A császár ezen intézkedésével akarta megalkotni a saját korának Dalok könyvét. Az intézmény munkásságának jelentősége azonban jóval túlmutat ezen, hiszen a kínai líra egyik korszakalkotó művét a Jüe-fu című versgyűjteményt hozta létre.[m 9] A gyűjtemény egyes darabjai kötetlen balladák, ám még a Han-korban uralkodóvá válik a gyűjteményben található ötszótagos sorokból álló verselés. Ettől fogva a Jüe-fu darabjainak modorában írt versek, a jüe-fuk leginkább ötszótagos sorokban íródtak, s ez a forma egészen a Tang-korig a kínai líra központi jelentőségű versformájává lett. A Tang-korban majd ezt a verselést nevezik „régi verselésnek” (ku-si 古詩/古诗), amellyel az akkor megszülető „modern verselést” állítják szembe. Jól lehet az ötszótagos verselés első név szerint ismert költője Mej Seng (枚乘; ? – i. e. 140) volt, a forma elterjedése csak a Han-kor végén történt meg.[11]

A Han-kor végének költészete

[szerkesztés]
Cao Zhi portréja

A Han-kor vége, az úgy nevezett Csien-an (建安) -korszak (196–219) a kínai líra nagy fellendülését hozta meg. Ekkora tehető, hogy Cao Cao (155–220) más hadvezérekkel és főhivatalnokokkal együtt a császári hatalom megvédéséért harcolt, de a népfelkelés leverői azután fegyvereikkel egymás ellen fordultak a hatalom megszerzéséért törekedve. A küzdelem végén Cao Cao az egykori Han-dinasztia területén rendezkedhetett be, és császári pompával 204-ben Je (鄴) városban (a mai Honan tartományban) alapította meg fővárosát, dinasztiájának és államának pedig a Vej (魏) nevet adta. Ekkor szakad három részre az ország. A Vej-dinasztia mellett északnyugaton Su (蜀), délen pedig Vu (武) államok rendezkedtek be. Cao Cao történelmi megítélése koronként változott, legalább olyan vitatott személyiség mint az i. e. 221-ben Kínát első ízben egyesítő Csin Si Huang-ti.[12]

A „három Cao”

[szerkesztés]

Cao Cao véres csatái szünetében maga is bánatos költeményeket írt csiszolt, elegáns modorban. Kora legkiválóbb művészeit gyűjtötte maga köré udvarába, bőkezű mecénásnak bizonyult.[13]
Cao Pi (187–226), Cao Cao idősebbik fia a kormányzásban és a költészetben is egyaránt apja művének egyenes folytatója. Apja halálát követően 220-ban Vej Ven-ti (魏文帝) néven foglalja el helyét a trónon, még azon az áron is, hogy öccsével összetűzésbe kerül, száműzteti őt barátaival együtt, akik közül néhányat ki is végeztet. Verseiben a társadalmi egyenlőtlenségeket panaszolja fel igazi, érett művész hangján, de méltán híresek szerelmi ihletettségű, az elválás, az egymástól elszakított szerelmesek, hitvestársak fájdalmát megéneklő dalai is.[14]
Cao Cse (192–232) Cao Cao kisebbik fia, Cao Pi testvéröccse. A család e három férfi tagjának költői talentumára hivatkozva az utókor őket gyakorta a „Három Cao” (Szan Cao 三曹) néven emlegeti, bár hármójuk közül a legnagyobb tehetséggel vitathatatlanul Cao Cse rendelkezett.[m 10] Cao Cse igazán kiemelkedő művésszé érett, a kínai költészet időrendben második legnagyobb alakja, az utókor Csü Jüan életművének nagy örökösének tartja.[15]

„Csien-an-kor hét mestere”

[szerkesztés]

Ebben a rövid időszakban olyan költői iskola születik, amely amellett, hogy a kor népköltészetéből táplálkozik, magában hordozza és megújítja az előző korok költői hagyományát is. Így a korábbi évszázadok lírájától merőben más, új tartalmat hordozó költészet születik meg, amely az egész középkori kínai líra alapjává válik. A korszak legnagyobb költőit a „Csien-an hét mestere” (Csien-an csi ce 建安七子) néven szokás emlegetni. Az általuk képviselt iskola emelte a magas költészet rangjára a jüe-fu típusú népköltészetet. Az egykori népdalok fájdalmas hangja érzékletesen és megrendítően képes megeleveníteni a korszak reményvesztettségbe süllyedt költőinek érzéseit.[16]

  • Csen Lin (陳琳/陈琳; 160?–217) császárpárti hivatalából előbb Cao Cao ellenfele majd szövetségese lett. Költőbarátai körében is nagy elismerést vívott ki verseivel. A népdal-jellegű költészet egyik legnagyobb mestere.[17]
  • Hszü Kan (171–217) filozófusként, íróként és költőként egyaránt ismertséget szerzett nevének. Keményen ostorozta az állami ellenőrzést megkerülő kiskirályokat, maga azonban betegségére hivatkozva sohasem vállalt hivatalt. Szintén jól ismerte a népdal társadalmi töltését, és bravúrosan használta a jüe-fu versformát. Konfuciánus filozófusként a rend és a trónörökös, Cao Pi feltétel nélküli híve volt.[18]
  • Jing Csang (190 előtt – 217) szintén Cao Cao kíséretéhez tartozott, ő is leginkább értekezéseivel tűnt ki. Cao Pi irodalomelméleti művéhez Hszü Kan filozófiájával karöltve nagyban hozzájárult a Tanulmány az irodalom lényegéről (Ven-cse lun 文質論/文质论) című írásával.[19] Alig fiatalabb, de óvatosabb politizálása miatt jóval hosszabb életű öccse, Jing Csü (應璩/应璩; 190-252) nem tartozott a szoros értelemben vett „hetekhez”, de költőként szintén ismertséget szerzett. Egyetlen fennmaradt verse, amely az Egyetlen a száz között (Paj-ji si 百一詩) címet viseli szatirikus élű társadalombírálatának köszönhetően olyannyira népszerűvé vált, hogy több kötetre való, későbbi vers őspéldájává lett.[20][21]
Cai Jen költőnő portréja
  • Kung Zsung (孔融; 153–208) a héttagú társaság szintén jeles tagja. A Han-kor végének jelentős írástudója, Konfuciusz leszármazottja. Tragikus véget ért, szembe került az uralkodóval, és Cao Cao majd tíz esztendővel társai előtt, feleségével együtt kivégeztette. Noha a hagyomány úgy tartja, hogy a hét tagból álló költőcsoport egyik jelentős alakja volt, ám ezt, korai halálára hivatkozva sokan megkérdőjelezik. Verse mindössze 7 maradt fenn, prózaíróként sokkal jelentősebb.[22]
  • Liu Csen (劉楨/刘桢; ? – 217) művészetét szintén nagyra becsülték kortársai, de 15 fennmaradt verséből az utókor is joggal dicsérheti irodalmi nagyságát.[23]
  • Zsuan Jü (阮瑀; ? – 212) költőként nem oly jelentős, mint társai. Egyik legkiválóbb verse a Kihajtatok épp az Északi Kapun (Csia csu pej-kuo-men hszing 駕出北郭門行).[m 11] Fia, Zsuan Csi (阮籍; 210-263)[24] apjánál nevesebb költővé válik, és a következő korszak idején megalakuló „Bambuszliget” költői társaság ünnepelt művésze.[25]
  • Vang Can (177–217) a baráti társaság és a kor egyik legnagyobb, legjelentősebb költője, az utókor nevét Cao Csevel együtt szokta emlegetni. Egy előkelő Han-kori hivatalnok fiaként látta meg a napvilágot. Vang Can költészete legfájdalmasabb kifejezője a kor nyomorúságának, az egyre jobban testet öltő, kezdődő anarchia okozta szenvedéseknek.[26]

A Cao Cao udvarában szerveződött baráti kör számára a 217-es esztendő tragikusnak bizonyult. Ekkora már nem volt köztük Kung Zsung, akit Cao Cao már 208-ban kivégeztetett. A Csien-an-kor költői túlságosan közel kerültek az uralkodóhoz, és ez mindig magában rejti egy kegyvesztettség esetén a legdrámaibb véget. Az udvarban 217-ben végigsöpört kivégzési hullámnak esett áldozatul Csen Lin, Hszü Kan, Jing Csang, Liu Csen és Vang Can is.[27]
Caj Jen (蔡琰; 2-3. század), apja Caj Jung (133-192) a Han-dinasztia neves írástudójának, tudósának lánya. Caj Jen miután özvegyen maradt, elhurcolták az ázsiai hunok, s tizenkét hosszú esztendőn keresztül élt a barbár idegenek között. Ezalatt két fiú gyermeknek is életet adott. Fogságából Cao Cao szabadította ki, így került az uralkodó udvarába. Cao Cao újra férjhez adta, de legnagyobb bánatára két fia a xiongnuknál maradt. Noha alkotó évei a Csien-an-korra tehetők, mégsem volt tagja a baráti körnek. Kínai híres asszonyköltőinek egyikeként hosszú, elégikus versciklusban énekelte meg a rabságban átélt szenvedéseit.[28]

Az átmeneti kor költészete

[szerkesztés]

A Han-dinasztia bukását követően, az egység felbomlásával az „erős házak” kezében összpontosult az igazi politikai, katonai hatalom. A Három királyság idején egy különös szellemi áramlat jelent meg Kínában, amelynek jegyében a menekülni vágyók kisebb-nagyobb baráti társaságba verődve erdőkben, ligetekben vándorolva, a taoista szemlélődésre hivatkozva hátat fordítottak az ellenséges, háborúktól fenyegetett, veszedelmes emberi világnak. Hasonlóképp, mint a példaképnek tartott egykori taoista bölcsek, remeték. Elsősorban a maguk választotta az ideális felé törekevő életforma kötötte őket össze. Az őket körülvevő világ háborgó, zavaros eseményeire, a korukat bíráló úgy nevezett „tiszta beszélgetéseikben” (csing-hua 清話/清话) reagáltak. A 3. században alakult ki egy különös eszmény, amely teret nyert az irodalomban, a filozófiában, az ízlésben stb. Ez az eszmény a feng-liu (風流/风流) volt, amelyet a kínai filozófia nagy ismerője, Fung Yu-lan rokonnak érez az európai „romanticizmussal”, miközben valami európai szemmel értelmezhetetlen lelki attitűdként értelmezi.[29] A kínai szerzők körében közkedvelt kifejezés szó szerint annyit jelent: „a szél áramával úszni”. Alapvetően a taoizmusból kölcsönzött kifejezésként kell értelmezni, amely mintegy szinonimája a „nem cselekvésnek” (vu vej 無為/无为), a lényege pedig a dolgok maguktól való folyni hagyása.[30]

A „Bambuszliget” költészete

[szerkesztés]
Bővebben: Bambuszliget hét bölcse
A Bambuszliget hét bölcse (Csu-lin csi hszien)

E korszak „második generációja” költőkből, muzsikusokból és néhány politikusból állt. A taoizmus jegyében fogant új misztikus vagy titokzatos tan (hszüan-hszüe 玄學/玄学) igazi műhelye volt a „Bambuszliget hét bölcse” néven emlegetett baráti társaság. Ők heten, a házigazda Csi Kang (嵇康; 223–262) kezdeményezésére gyűltek össze a fővároshoz, Lojanghoz közeli, Sangjangban (山陽/山阳; a mai Honan tartomány északi részén) lévő birtokán. A jó barátok nap mint nap összegyűltek, vidáman iszogattak, filozofáltak. A népes és népszerű társaságnak állandó és már-már elválaszthatatlan tagjai hasonló korúak, de meglehetősen különböző családi hátterű költők és írók voltak. Elsősorban a maguk választotta közös életforma és az elhagyott hivatalos világ megvetése kötötte őket össze. A baráti társaság tagjai Csi Kang mellett: Zsuan Csi (阮籍; 210–263), Liu Ling (劉伶/刘伶; kb. 221–300), Hsziang Hsziu (kb. 227–272),San Tao (山濤; 205–283), Vang Zsung (王戎; 234–305) és Zsuan Hszien (阮咸; 3. század).[31]

A Nyugati Jin-dinasztia költői

[szerkesztés]

A konzervatív törekvésű Csin-dinasztia udvari költészetére a keresettség, a kifinomult nyelvi kultúra a jellemző. Nagyszámú konfuciánus írástudót csábítottak az udvarba, akik zömében a fu-versek műfajában remekeltek.[32] Az udvari költők sokasága közül az alábbiakról emlékszik meg az irodalomtörténet:

Tao Jüan-ming
  • Fu Hszüan (傅玄; 217–278) kortársai között közvetlen hangulatú verseivel szerzett magának megbecsülést.[33]
  • Cseng-kung Szuj (成公綏; 231–273) nevét dalai, leíró költeményei és a kisebb feljegyzései örökítették meg.[34]
  • Csang Hua (張華/张华; 232–300) költeményeire a tárgyilagos, leíró, didaktikus hangvétel és stílus a jellemző.[35]
  • Lu Csi (陸機/陆机; 261–303) költészetét már kortársai is nagyra becsülték, de verseinél sokkal értékesebb irodalomelméleti munkássága.[36]
  • Pan Jo (潘岳; 247?–300) sirató versei a későbbi korok kritikusainak iskolapéldái lettek.[37]
  • Csang Hszie (張協/张协; 255?–310?) a természet lírai szépségeinek s a természeti képekben kifejezett személyes líra kiváló poétája. A népies jellegű jüe-fu-dalok őszinte hangját egyedülálló formaművészettel szólaltatta meg, s már kortársai a műfaj legkiválóbb mestereként ismerték el.[38]
  • Co Sze (左思; 250?–305?) költészetét a gazdagon díszítő, aprólékos pontosságú, már-már tudományos igényű hitelesség jellemzi.[39]
  • Kuo Pu (276–324) filológiai, filozófiai és költői munkássága egyaránt jelentős. Kommentáríróként is jelentős életművet hagyott maga után. A taoista halhatatlanság keresése szolgáltat témát költészete számára.[40]
  • Szun Cso (孫綽/孙绰; 320–377) a taoista misztika megszállottjának tartották, akinek költészetét is ez határozta meg. Csupán egyetlen versét ismerjük.[41]

Az egész korszak legnagyobb, legjelesebb költője, Tao Jüan-ming (365–427) csak Csin-dinasztia uralmának vége felé bukkan fel. Tao Jüan-minget az irodalomtörténet a klasszikus kínai líra időrendben harmadik legnagyobb költőjeként tartja számon. Több mint 120 fennmaradt verse és 11 prózai műve ismert. A Dalok Könyve és a jüe-fu népköltészetét emeli igen magas művészi színvonalra, és így válik Csao Cse művének betetőzőjévé, a klasszikus kínai líra első nagy mesterévé. Tao Jüan-ming lírája az életöröm forrását a természetben, a kétkezi munkában, a falusi nép egyszerű életében találja meg.[42]

A déli és északi dinasztiák költészete

[szerkesztés]

A Han-dinasztia, és ezzel együtt a kínai kultúra legitim örökösei délen telepedtek meg, és a mai Csiangszu tartomány területén az egykori Csienkangban (a mai Nanking alapították meg fővárosukat, amely egymást követően öt dinasztiának is székhelye és amolyan szellemi központja volt. A tenger felől viszonylag könnyen megközelíthető és katonailag gyengén védett, ellenőrzött délvidéken nagy számban jelentek meg idegen kereskedők, akik a fényűzéshez elengedhetetlen luxuscikkeikkel látták el a mindenkori udvart és annak környezetét, de jelen voltak a buddhizmus képviselői is.[43]
Az északi területeken pedig a Han-kor óta fokozatosan elkínaiasodott idegenek, északi nomád népek rendezkedtek be. E fegyveres hódítók nemcsak Kína történelmében, de kultúrájában is nyomot hagytak. Végeredményben elmondható, hogy az északi területekre beáramló friss hatások megújították a kínai kultúrát. Ennek legkézzelfoghatóbb vonása főként a lírában jelenik meg.[44]
Ebben a korban (420-589) jól elválasztható egymástól a déli és északi dinasztiák költészete. A kor versei jüe-fu gyűjteményekben maradtak fenn, melyekben külön műfajt és fejezetet alkot a Dél és Észak költészete. A 6. században a déli dinasztiák udvarában felvirágzik egy meglehetősen bágyadt, melankolikus hangulat-költészet, mely előszeretettel választja témájául az udvarhölgyek szépségét, küllemét, bájait, melyet rafináltan cizellált versekben énekeltek meg. Nevét is innen kapta az irányzat: „palota-stílus” (kung-ti 宮體/宫体). A déli dinasztiák költészete kiegészül a szerelem témájával, amelynek megéneklése egyáltalán nem jellemző a kínai költészetre. Ugyanebben az időben virágzik fel délen egy népies költészet is, amelynek négysoros strófái az asszonyi szerelmet, szomorúságot és bánatot énekli. Ezek a négysoros dalok az úgy nevezett Ce-je-dalok (Ce-je ko 子夜歌), amilyeneket a hagyomány szerint egy Ce-je 子夜 nevezetű fiatal leány írt először a Csin-dinasztia idején.[45]

A déli dinasztiák költői

[szerkesztés]

A Tang-kori líra felvirágzásához nagyban hozzájárult mind a déli, mind az északi költészet. A Tang-dinasztia költői a nagy elődöket tisztelték e kor ismert vagy névtelen művészeiben, akiktől számos témát, formai megoldást vagy verselési újítást vettek át. Különösen a Liang-állam (502–556) költő és műpártoló uralkodója, Liang Vu-ti 梁武帝 (502–549) udvarában született számtalan olyan költői eszköz, amely a későbbi korok lírájának bölcsőjévé válhatott. A Jü Hszin 庾信 (513–581) körül kialakult művészkör elegáns, csillogó és hajlékony költői stílust hagyományozott Kína későbbi költőire.[46] E kor nagy számú, név szerint ismert költőjének egyikét-másikát a lírájukban megjelenő színgazdagság emeli az átlag fölé, amelynek inspirálója a személyesen átélt háborúk, menekülések, száműzetések és a megannyi szenvedés egy széttagolt, felfordult világban.[47]

  • Hszie Ling-jün 謝靈運/谢灵运 (385–433) költői hírnevét elsősorban nagyszerű tájleíró költeményeinek köszönheti. Jellemző rá a táj hatalmas, monumentális léptékű bemutatása, és az ő lírájában jelenik meg letisztult, kiforrott formájában a roppant természetben egyedül, magányosan szemlélődő bölcs alakja. Tájleíró költészete már kortársaira is nagy hatással volt, de a Tang-dinasztia idején élt Vang Vei is példaképének tekintette.[48]
  • Jen Jen-cse 顏延之 (384–456) szintén a Szung-dinasztia híres tudósa és költője volt. Ifjúságát tanulmányaival töltötte a Keleti Csin-dinasztia hanyatlásának idején. Ma 29 versét ismerjük, fu-költeményeire a kortársainál jóval személyesebb hangvétel a jellemző, jüe-fu-versei pedig filozofikus, tűnődő hangulatot árasztanak.[49]
  • Pao Csao 鮑照 (414?–466) költői tehetségét már kortársai is elismerték, nagyra becsülték. A Tang-kori költők közül sokan választották őt példaképükül.[50]
  • Sen Jo 沈約/沈约 (441–513) kortársai afféle költőfejedelmet láttak benne. Költészeténél is lényegesebbek verstani munkássága és nyelvészeti kutatásai, melyekről fentebb már ejtettünk szót.[51]
  • Hszie Tiao 謝朓/谢朓 (464–499) maradandó életművet hagyott maga után, amely jelentős mértékben inspirálta a Tang-kori költőket is.[52]
  • Csiang Jen 江淹 (444–505) líráját a déli udvar bánatos, melankolikus hangvétele jellemzi. Egy 30 versből álló ciklus szerzője is, melynek minden egyes darabját más és más költő modorában írta.[53]
  • Jü Hszi (? – 510 körül) több kötetnyi emelkedett hangvételű költemény szerzője, bár nevét főként választékos prózai írásai tették ismertté.[54]
Liang Vu-ti (Hsziao Jen), a Liang-dinasztia költőként is ismert alapító császára
  • Vu Csün 吳筠 (469–520) nagy szabású történeti művét nem fejezhette be, de lírája méltán volt híres már korában is. Archaizáló stílusával iskolát teremtett. A kor egyik legkiválóbb költőjeként tartják számon.[55]
  • Ho Hszün 何遜/何逊 (? – 518) kortársai a déli udvari líra egyik legtehetségesebb költőjének tartották. Művészetét a későbbi költők némiképp elhomályosították, kétkötetnyi verse mindmáig a korabeli líra jeles alkotása. Versein kívül rövid prózai írásokat és egy maga szerkesztette költői antológiát hagyott kortársaira.[56]
  • Jin Keng 陰鏗/阴铿 (? – 565?) ötszótagos versei a Liang- és a Csen-ház fényűző udvarában virágzó kifinomult költészet hagyományos témáit éneklik meg.[57]
  • Hszü Ling 徐陵 (507–583) nem csupán költőként, de történész és szónokként is nevet szerzett magának. Mára meglehetősen kevés költeménye maradt fenn.[58]
  • Jü Csien-vu 庾肩吾 (487–553) egy költői antológia szerkesztése fűződik a nevéhez. Kisebb prózai írásai, valamint egy kalligráfiáról írt kézikönyve is ismert.[59]
  • Hsziao Jen 蕭衍/萧衍 (464–549) még a déli Csi-dinasztia egyik hercegének udvarában olyan költőket, tudósokat tudhatott barátjának, mint Sen Jüe, Hszie Tiao, Fan Jün és Zsen Fang. Mikor Liang Vu-ti néven 502-ben, saját dinasztiájának, a Liangnak első császáraként trónra lépett továbbra is megőrizte a művészetek szeretetét, és pártfogolta a buddhizmust. Nem csak a költészet híres mecénása volt, de maga is szerzett verseket. A déli költészetben jelentős szerepet játszottak a Hsziao 蕭/萧 család tagjai.[60]
  • Hsziao Kang 蕭綱/萧纲 (503–551), a dinasztiaalapító császár második fia 549-ben örökölte meg hosszú életű apja trónját. Ő is a költészet nagy barátjának, támogatójának bizonyult, és nevét költőként is jegyzik.[61]
  • Hsziao Ji 蕭繹/萧绎 (508–555) Liang Vu-ti császár hetedik fia szintén ismert költő. 552-ben lépett trónra, de csupán két évig uralkodhatott.[62]
  • Hsziao Tung 蕭統/萧统 (501–531) a Hsziao család irodalmi teljesítményének tekintetében legkiemelkedőbb tagja, aki Vu-ti császár elsőszülött fia volt. Korán bekövetkezett halála miatt, ő nem léphetett trónra. Nevét az Irodalmi művek gyűjteményének (Ven-hszüan 文選/文选) összeállításával tette halhatatlanná.[63]
  • Csiang Cong 江總/江总 (519–594) megkapó hangulatú, merengő költeményei a déli palota-stílusú költészet kiemelkedő darabjai.[64]

A Déli dinasztiák költői közül még említésre méltó a Liang-államban élt Csu Csao 朱超 (a 6. század első fele),[65] Jen Cse-tuj 顏之推/颜之推 (531?–591?)[66] és Fan Jün 范雲/范云(451?–503?), korának híres konfuciánus tudósa, aki költőként is ismert volt.[67]

Az északi dinasztiák költői

[szerkesztés]

Az északi dinasztiák költészetére nagy hatást gyakoroltak a sztyeppei nomádok dalai, énekei. Sok esetben a különböző „barbár” törzsek népköltészete alapozza meg az északi dinasztiák kínai nyelvű lírájának alapjait. Tőkei szerint: „A déli versek lágy, asszonyi finomságával szemben az északi költészet erőteljes, harcias, férfias.”[68] A régi kínai verses epika legszebbnek tartott darabja is, a Mu-lan ballada (Mu-lan ce 木蘭詞/木兰词) szintén az északi költészetből sarjadt ki.[69]

Tang-kori költészet

[szerkesztés]

A Tang-kor igen bonyolult társadalmi kérdései legművészibben a lírában vetődtek fel, a líra nyújtott lehetőséget arra, hogy a legmegnyugtatóbb válaszokat adja. A Tang-dinasztia idején jelentkezett a legtöbb nagy kínai költő, akinek művészete nemcsak Kínában, hanem a kínai birodalom határain túl, több kelet-ázsiai országban is óriási hatást gyakorolt a későbbi korok művészetére. A mandzsu, Csing-dinasztia elején összeállított A Tang-kor összes költeménye (Csüen Tang si 全唐詩/全唐诗) című monumentális gyűjtemény több mint 2 300 költő mintegy 48 900 versét tartalmazza, melyet 900 addig megjelent mű alapján gyűjtöttek össze. Mára több mint 50 000 a Tang-korban íródott költeményt ismerünk. Ez a roppant mennyiség is jól mutatja, hogy a líra a Tang-dinasztia évszázadaiban valódi aranykorát élte. A Tang-dinasztiát követő évszázadokban antológiák százai foglalták össze a korszak lírájának jelesebb darabjait. Ezek közül az első feltehetően a Birodalom Gyöngyszemei (Kuo hsziu ji 國秀集/国秀集) lehetett, melyet a Tang-dinasztia közepén jelentettek meg, és amely mintegy 90 költő 220 versét tartalmazza. A leghíresebb Tang-kori antológia azonban A Tang-kor háromszáz verse (Tang si szan-baj sou 唐詩三百首), amelynek összeállítása a tudós Szun Csu 孫洙/孙洙 (1711-1778) nevéhez fűződik, és első ízben 1764-ben látott napvilágot. Szun Csu gyűjteménye összeállításakor a Dalok Könyve mintáját követte.[70]
A megelőző átmeneti korszak nyelvészeti és esztétikai felfedezéseinek továbbfejlődéseként a Tang-kori költők és esztéták szigorú verselési szabályokat dolgoztak ki a líra számára. A régi, szerintük szabadabb ritmusú verseléssel szembeállítják az „új stílus” (hszin-ti 新體/新体) kötöttebb versformáit. A különféle szabályok közül a legfontosabb az, amely - Sen Jüe korábbi felfedezése alapján, miszerint a kínai nyelv négy szótaghanglejtést tartalmaz – megkívánja a verstől, hogy annak ritmusát az ún. „sima” (ping 平) és „görbe” (cö 仄) zenei tónusú, szótaghanglejtésű szavak szabályos váltakozása hordozza. A verssorok szótagszáma a Zenepalota verseinek alapján továbbra is elsősorban öt és hét. A tónusváltakozásra vonatkozóan számtalan öt- illetve hétszótagos ritmusképletet dolgoztak ki. A tónusváltakoztatás alapvető voltát mutatja az is, hogy még a különféle rímszabályokban is nagy szerepet kap: csak bizonyos tónusú rímek lehettek igazi rímek a versben. A verstani szabályok kidolgozása nem a líra megmerevedését okozta, hanem ellenkezőleg, a korábbi korok béklyóiból kiszabadulva lehetővé vált egy saját harmonikus forma megteremtése.[71]

Korai Tang-kor

[szerkesztés]

A Tang-dinasztia első századában (nagyjából a 7. században) a líra még az átmenet jegyeit mutatja. E korszak legkiemelkedőbb művészeit a „Korai Tang-kor négy kiválósága” (Csu Tang sze csie 初唐四杰) néven szokás emlegetni, akik a korábbi idők végsőkig kifinomult, emelkedett modorában írtak. Ide tartoznak: Vang Po 王勃 (649-676), a korszak egyik legtermékenyebb költője, aki állítólag 25 kötetnyi verse volt, melyből ma 16-ot ismerünk, Jang Csiung 楊炯/杨炯 (650-?), Lu Csao-lin 盧照鄰/卢照邻 (635-689) és Lo Pin-vang 駱賓王/骆宾王 (640-684).[72][73]
Vang Csi (585-644) 王績/王绩 nem tartozik a „négy kiválóság” körébe, mégis a korszak egyik legismertebb, legkiválóbb költője, aki friss, életteli stílusával egyéni, jellegzetes költői nyelvezetet alkotott.[74]
A korai Tang-kor jelesebb költői között meg kell még említeni Sang-kuan Ji 上官儀/上官仪 (?-664) nevét, aki a fontos kínai ritmustényező, a gondolatritmus jellegű „párhuzamosság” hat fajtáját és a verssorok párhuzamosságának nyolc fajtáját különböztette meg egymástól, ő maga pedig költőként olyannyira csiszolt és tetszetős stílust produkál, hogy a „Sang-kuan-stílus” (Sang-kuan ti 上官體/上官体) névadójává lesz.[75] A korszak jeles költői továbbá: Liu Hszi-ji 劉希夷/刘希夷 (651-680?), Sen Csüan-csi 沈佺期 (7. század) és Szung Cse-ven 宋之問/宋之问 (?-710).[76]
Néhány költő tudatosan szembefordul a hagyományos rutin-költészettel, ezek legkiemelkedőbb alakja Csen Ce-ang 陳子昂/陈子昂 (661-702).[77]

Virágzó Tang-kor

[szerkesztés]
Meng Hao-zsan
Vang Vej

A virágzó Tang-kori költők sora olyan nevekkel kezdődik, akikről ugyan megemlékezik a kínai irodalomtörténet, de műveik közel sem olyan jelentősek, verseik művészi értéke nem oly magas, épp ezért a nyugati nyelvű szakirodalom is csak mértékkel tesz említést róluk: Csang Csiu-ling 張九齡/张九龄 (678-740), Csang Jüe 張說/张说 (667-730), Ho Cse-csang 賀知章/贺知章 (569?-744?)[78] és Vang Van 王湾 (7. század vége, 8. század első fele).[79]

Meng Hao-zsan 孟浩然 (689-740) a 755 előtti szakasznak az egyik legjelentősebb költője. A természet és a magány énekese. Finom lírai hangulataiért, példamutató erkölcsi tisztaságáért a jelentős Tang-kori költő-fejedelmek is csodálták. Ma mintegy 260 költeménye ismert.[80][81]

Vang Vej 王維/王维 (701-761) lírája leginkább Meng Hao-zsan költészetéhez áll közel, a nagy műveltségű, fővárosi írástudó maga is a természetfestő költészet mestere. Vang Vej udvari orvos, kiváló zenész, iskolát teremtő tájképfestő és költő volt egy személyben. Jelenleg valamivel több, mint 400 költeménye maradt fent.[82][83]

Li Paj
Tu Fu

Az aranykor e korai szakaszának jelentősebb költői között meg kell még említeni Csu Kuang-hszi 儲光羲 (706?-763?)[84], Csang Csien 常建 (708?-765?)[85], Cu Jung 祖詠/祖咏 (688?-746?)[86] nevét is, akik Meng Hao-zsan és Vang Vej természetfestő lírájának folytatói.

Kiemelkedőbb költők voltak továbbá Vang Csang-ling 王昌齡/王昌龄 (698-757)[87], Kao Si 高適 (702-765)[88], Cen Sen 岑參 (715-770)[89] is. Ők valamennyien szemtanúi voltak a határ menti katonaélet nyomorúságának, így költészetük jelentősebb darabjai a férfiak hadra cipeléséről, a háborúk gyötrelmeiről szólnak.[90]

E korszak ismertebb, bár kevésbé jelentős költői voltak Vang Cse-huan 王之渙/王之涣 (688-742)[91], Li Csi 李頎/李颀 (690?-754?)[92], Cuj Hao 崔顥/崔颢 (704?-754) és Vang Han 王翰 (685-735?)[93].

Li Paj 李白 (701-762) a kínai költészet egyik vitathatatlanul legnagyobb alakja.[m 12] Korhely szabadságvágyának, féktelen egyéniségének, költői képalkotása merészségének, démoni természetszeretetének köszönhetően gyakran Villonnal, Percy Bysshe Shelley-vel vagy Heinével állítják párhuzamba. Rendkívül termékeny költő volt, ma mintegy ezer költeménye ismert, életműve a kor érzésvilágának tárháza. Hatalmas ihlettel, egyszerű nyelven, természetes könnyedséggel írt verseit nagy szabadságszeretet, büszkeség, a konvenciók elleni lázadás szelleme hatja át.[94][95]
Az „aranykor” másik nagy költője, Li Paj kortársa és fiatalabb barátja, Tu Fu 杜甫 (712-770) volt.[m 13] Fiatal korában ő is sokat vándorolt. Költészetében több a klasszikus hagyomány, mint idős barátja verseiben. Jelentősége többek között abban áll, hogy sikeresen és magas szinten újítja fel a leíró-költészetet. Világosan látó, a társadalmi problémákra nyíltan rámutató költő, akinek életműve az epiko-lírai műfajokban gazdag.[96][97]

Középső Tang-kor

[szerkesztés]
Po Csü-ji

Kortársai közül Tu Fu realista, társadalombíráló hagyományát a középső Tang-korban Jüan Csen 元稹 (779-831) folytatja még színvonalas művészettel. A parasztok keserves, nehéz életének kifejezésére ekkoriban kialakul egyfajta népdalszerű költészet is, melynek kiemelkedő képviselője Csang Csi 張繼/张继 (710-782) és Liu Jü-hszi 劉禹錫/刘禹锡 (772-841), akit népies versei mellett kiváló prózai esszéi is híressé tették.[98] A korszak jelentős költő között mindenképpen meg kell még említeni Han Jü 韓愈/韩愈 (768-824)[99] és Liu Cung-jüan 柳宗元 (773-816)[100] nevét is, akiknek verseik mellett a művészi esszéik is a korszak legjelesebb alkotásai.[101][102]
A korszak vitathatatlanul legnagyobb költője, s egyben a Tang-kori költői fejlődés betetőzője Po Csü-ji 白居易 (772-846).[103] Tőkei így jellemzi lírai művészetét: „Költészete - akárcsak Csü Jüané vagy Tu Fué - a tehetetlenségre kárhoztatott politikai cselekvésvágyból sarjad ki, mint a cselekvés egyedül lehetséges formája. A hivatalnok-rendszert így rendkívül élesen tudja bírálni...”[104]

Késői Tang-kor

[szerkesztés]

A 9. század közepe táján jól megfigyelhető stílus-fordulat jegyei mutatkoznak meg. Az előző korszak, fiatalon elhunyt költő, Li Ho (790-816)[105] költészetének tendenciái folytatódnak, vagyis a választékosság gyakorta az érthetőséget, világosságot fenyegeti. Ez figyelhető meg Li Sang-jin 李商隱/李商隐 (812/813-858)[106] és Ven Ting-jün 温庭筠 (818-880)[107] költészetében is.
A késői Tang-korra tehető a líra egy igen érdekes formája, a szerzetesek és remeték költészete, akik kevésbé ügyelve a merev szabályokra sok esetben élő nyelvi fordulatokat is használnak. E költészet legjelesebb képviselői például Han-san 寒山,[108] Si-tö 拾得 és Feng-kan 豐干/丰干, akiknek versei nyugaton sokkal nagyobb hatást váltottak ki, mint Kínában.[m 14]

Szung-kori költészet

[szerkesztés]
Szu Si

A Tang-kor végén a költészetben megjelent a népi eredetű ce-verselés, amelyet leginkább az különböztetett meg a Tang-korban általánosan elterjedt sitől, hogy ennél nem a kész versek előadásához improvizáltak dallamokat, hanem megadott dallamokra szerezték a verseket. Jól lehet, a si-verselés nem vész el a Szung-kor folyamán, de a líra megújulását mindenképpen a ce, vagyis a „dalvers” uralomra jutása segíti elő. A ce-verseket kezdetben valóban énekelve adták elő, ám mihelyt kidolgozták a versforma új szabályait, az eredeti dallamok már csak a különféle ce-versek elméleti alapját képezték, és elhagyták az éneklést. Ezzel párhuzamosan a kezdetben igen rövid, néhány sorból álló dalszerű verselési mód hosszabbá, sőt gyakorlatilag szabad terjedelmű formává (man-ce 慢詞/慢词) változott.[109] E műfaj jelentős korabeli költője Liu Zsung 劉榮 (11. század közepe) volt, aki beszélt nyelven írt verseivel aratott nagy sikert.[110]
A ce legnagyobb, egyben a kínai líra egyik legnagyobb költője Szu Si 蘇軾/苏轼 (1036-1101)[111] volt, aki ezt a versformát kiszabadította a merev szabályok kötelékéből, elszakította a dallamtól és minden tekintetben a Tang-kor költőinek verseléséhez közelítette.
Hasonló bravúros technikát sajátított el a korszak kiváló költőnője, Li Csing-csao 李清照/李清照 (kb. 1084-1151)[112] is.
A Szung-korban a ce fejlődésével párhuzamosan a si-verselés is kiemelkedik a formalizmusból. Ennek jelentős képviselője Ou-jang Hsziu 歐陽脩/欧阳修 (1007-1072)[113] volt.

Ming-kori költészet

[szerkesztés]
Na-lan Hszing-tö

A Ming-korban az irodalomtörténet a próza- és a dráma irodalmon kívül alig tart számon bármi más figyelemre méltó, jelentősebb szépirodalmi értéket.[114] A korszak elején a lírikusok a Tang-kori költőket utánozzák. Tőkei szavaival: „A konfuciánus szemlélet alapján terméketlen marad még a líra is, amelynek valamit is érő művei többé nem a hivatalnok-költők írásaiban, hanem az opera-drámák és a főleg a nagy regények verses betétei közt kell keresnünk.”[115]

Csing-kori költészet

[szerkesztés]

A Csing-kori lírikusok nagy száma nem áll arányban verseik művészi értékével. Kevés kivétellel a Tang- és a Szung-kori lírikusokat utánozzák, kevés sikerrel. A dinasztia első éveiben a tudós Ku Jen-vu 顧炎武/顾炎武 (1613-1682) még egyszerű, mesterkéltség nélküli verseket ír a Ming-dinasztia bukása miatt érzett fájdalmától inspirálva, később azonban a verselés már csak inkább tudós játszadozás, üres virtuózkodássá silányul.[116] Az egész korszakból az irodalomtörténet csupán egyetlen jelentősebb költőt emel ki: Na-lan Hszing-tö 納蘭性德/纳兰性德 (1655-1685), aki ce dalversekben énekelte meg felesége halála miatt érzett bánatát.[117]
Mao Csi-ling (1623-1716) értekezéseket is ír a ce-verselésről. A költőként is ünnepelt Vang Si-csen 王士禛 (1634-1711) költészetelmélete miatt érdemel figyelmet, kifejtette ugyanis, hogy a Tang-, a Szung- és a Jüan-kori költőket érdemes, sőt kell utánozni, a verselés legmagasztosabb eszménye pedig a tiszta és választékos „isteni rím” (sen jun 神韵). Később Jüan Mej 袁枚 (1716-1797) arról értekezett, hogy a költészetnek nincs szüksége semmilyen elméletre, merthogy annak szabadon kell kifejeznie az emberi érzelmeket.[118]

Modern költészet

[szerkesztés]

A modern költészet kezdetei

[szerkesztés]
Kuo Mo-zso

Az 1914. május 4-én kirobbant diáktüntetés hatására létrejött kulturális mozgalom lendületet adott az irodalmi életnek is. A mozgalom nyomtatott orgánuma a Új Ifjúság (Hszin Csing-nien 新青年) című, Sanghajban megjelenő folyóirat volt, amely a régi kínai nyelvvel szakító, a beszélt köznyelvhez közelítő úgy nevezett paj-hua 白話/白话 nyelven írt alkotások jelentek meg. Ennek a nyelvi reformnak egyik úttörője és legjelentősebb alakja Hu Si 胡適/胡适 (1891-1962) volt, aki 1917-ben tette közzé, új típusú paj-hua verset egy külön kötetben, Kóstoló (Csang-si csi 嘗試集/尝试集) címen.[119]
Ezt követően sorra jelentek meg az Új Ifjúság és a hasonló folyóiratok hasábjain a hasonló költemények, azonban közülük csak kevés bizonyult maradandónak. Az első nagy feltűnést keltő s máig jelentős irodalmi értéket képviselő költői alkotásokat Kuo Mo-zso 郭沫若 (1892-1978) tette közzé 1921-ben Istennő (Nü-sen 女神) című verskötetében. Kuo Mo-zso első versei teljes szakítást jelentettek minden kínai hagyománnyal, példaképei Walt Whitman és Rabindranath Tagore voltak.[120]
A kortársaik közül meg kell még említeni Kang Paj-csing 康白情 (1896-1959) és Liu Ta-paj 劉大白/刘大白 (1880-1932) nevét, akik leginkább a paraszti élet nyomorúságának adtak hangot verseikben. Csu Ce-csing 朱自清 (1898-1948) egyetemi tanár, költőként elsősorban stílusművészetével tűnt ki. A húszas években költőként sikeres volt Ping Hszin 冰心 (1900-1999) írónő, akinek költeményei Rabindranath Tagore hatását tükrözik. A korszak vitathatatlanul legnagyobb költői egyénisége Ven Ji-to 聞一多/ 闻一多 (1899-1946) volt, akinek 1922-ben megjelent első kötete a Vörös gyertya (Hung-csu 紅燭/红烛) címet viseli. Igazi jelentőségre és elismertségre csak későbbi kötete emelte. A húszas évek derekán jelentek meg Li Csin-fa 李金發/李金发 (1900-1976) verseskötetei is, akit kritikusai leginkább a francia szimbolizmus követőjének tartottak, kortársai elutasították, vereseit zavarosnak és értelmetlennek minősítették.[121]

A Baloldali Liga korszaka (1927-1937)

[szerkesztés]
Aj Csing 1929-ben
Mao Ce-tung 1950-ben

Az 1927-1937 közötti évtizedben a kínai irodalom fővonalát a társadalom alapvető problémáit művészi eszközökkel ábrázoló regény- és drámairodalom képviseli. A költészetben azonban - ellentétben az új költészet első évtizedeivel - egymástól élesen elkülönülő irányzatok születnek, képviselői között azonban nem jelenik meg olyan költő, aki verseiben a regény- és drámairodalomhoz hasonló sikerrel és művészi színvonallal tudná megfogalmazni a kor legégetőbb problémáit. A baloldali, vagyis forradalmár költők programját Kuo Mo-zso fogalmazza meg A vers kiáltványa című költeményében, amelyben a költő lemond a költői eszközökről, a merész, színgazdag képekről és a politikai gondolat verssé formálását igényli. A korszak további említésre méltó költői voltak még Paj Mang 白莽 (1909-1931), aki egyike volt Petőfi Sándor első kínai fordítóinak is, a már említett Ven Ji-to, tanítványa Hszü-csi-mo 徐志摩 (1895-1931) és Cang Ko-csia 臧克家 (1910-2004).[122]

A háborús évek költészete

[szerkesztés]

A japánok elleni háború kezdetén a költők számára a nemzeti ellenállás szellemének ébrentartása a legmagasztosabb feladat. Ez jellemezte Tien Csien 田間/田间 (1916-1985) költészetét is, aki Ven Ji-to a "kor dobosának" nevezett. A korszak említésre méltó költője volt még Aj Csing 艾青 (1910-1996) , aki a szabad verseivel vált ismertté, valamint a már említett Cang Ko-csia. Feng Cse 馮至/冯至 (1905-1993) nevét azért érdemes megemlíteni, mert ő volt az első, aki kísérletet tett arra, hogy a szonettet meghonosítsa a kínai költészetben. A háborús évek legszebbnek tartott költeménye Taj Vang-su 戴望舒 (1905-1950) nevéhez kötődik, amely a Felirat a börtönfalon (Jü csung ti pi 獄中題壁/狱中题壁) címet viseli.[123]

A maoista költészet

[szerkesztés]

A hivatalos kínai irodalomtörténet-írás sokáig azt hangoztatta, hogy a Kína Népköztársaság első évtizedeinek költészetét alapvetően a "nagy kormányos" Mao Ce-tung 毛泽东 (1893-1976) költői munkássága határozta meg, aki először 1956-ban járult hozzá. hogy megjelenjen a tizennyolc versét tartalmazó verseskötete.[124] Versei már azzal is feltűnést keltettek, hogy az elmúlt évtizedek lírai kísérleteivel szemben a klasszikus műveltségű Mao versei a régi költészet hagyományos, si és ce formáiban íródtak, régies irodalmi nyelven. Méltatói ebben azt a vívmányt hangsúlyozták, hogy Mao elnök megmutatta, hogy a régi vers formáival is megragadó erővel lehet kifejezni a mai kor mondanivalóját.
A népi Kína első három évtizedének kiemelkedőnek tartott költői voltak továbbá a már említett Kuo Mo-zso, Kuo Hsziao-csuan 郭小川 (1919-1976), Ven Csie 聞捷/闻捷 (1923-1971) és Sao Jen-hszian 邵燕祥 (1933- ).[125]

Kortárs kínai költészet

[szerkesztés]
Pej Tao

Mao halála után nem sokkal, az 1970-es évek végén jelenik meg az úgy nevezett „sebhelyek irodalma” (sang-hen ven-hszüe 傷痕文學/伤痕文学), amelynek fő törekvése, hogy bemutassa a kulturális forradalom és a Négyek bandája uralmának tragikus tapasztalatait megélt káderek és értelmiségiek szenvedéseit. A műfaj elsősorban a prózairodalomra és a filmművészetre gyakorolt hatást, de költői megfogalmazásai is léteznek. A „sebhelyek irodalmát” a kezdeti kormányzati erkölcsi támogatás után lassan enyészni hagyták. A 20. század legjelentősebb költői csoportosulása az úgy nevezett „homályos költők” (meng-lung si-zsen 朦胧诗人).[126] A csoportosulás 1978-80-ig a Ma (Csin-tien 今天) című folyóiratban publikálta verseit, amíg a lapot központilag be nem tiltották. A mozgalom négy központi alakját Pej Tao 北島/北岛 (1949- ), Ku Cseng 顧城/顾城 (1956-1993), To To 多多 (1951- ) és Jang Lien (楊煉 (1955- ) az 1989-es Tienanmen téri zavargásokat követően 1990-ben kitiltották az országból. A Ma jelenleg Svédországban jelenik meg, és a emigrációban élő kínai költészet legfőbb szellemi szervező orgánuma.[127] A zavargások mindemellett jelentős változást hoztak a kortárs kínai költészetben is, melynek kulturális központja Peking.[128] A költők legfiatalabb nemzedékére jellemző a szókimondó egzisztencializmus, témáikat pedig a modern nagyvárosi élet mindennapjaiból, az elnyugatiasodó életmód történéseiből merítik, de nagy szerepet kapnak a feminista törekvések is. Egyre jelentősebb teret kapnak az underground (ti-hszia 地下), az avantgárd (hszien-feng 先锋) törekvések, kísérletek is, amelyek a „hivatalos” vagy „ortodox” (kuan-fang 官方) költészettel szemben magukat „nem hivatalos” vagy „unortodoxként” (fej-kuan-fang 非官方) jellemzik. Számos képviselőjük nem várva ki a könyvkiadás hivatalos ügymenetét vagy az interneten, vagy magánkiadásban (ce-jin 自印) jelenteti meg és terjeszti verseit.[129]

Megjegyzések

[szerkesztés]
  1. ↑ A Dalok könyve teljes magyar műfordítása először 1957-ben jelent meg (lásd Dalok könyve 1957), melynek versei olyan kiváló költő-műfordítók tolmácsolásában olvashatók, mint Csanádi Imre, Illyés Gyula, Jánosy István, Károlyi Amy, Kormos István, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Rab Zsuzsa, Szabó Magda és Weöres Sándor. A magyarországi sikerét jól mutatja, hogy az 1957-es első kiadás még további öt kiadás követte egészen 1994-ig.
  2. ↑ Csü Jüan életrajza a Sze-ma Csien történeti művében, A történetíró feljegyzéseiben olvasható, magyarul Tőkei Ferenc fordításába csaknem a teljes életrajz: Tőkei 1959, 132.137. o.
  3. ↑ Magyarul Weöres Sándor műfordításában külön, kétnyelvű kötetben is megjelent, lásd Csü Jüan 1998.
  4. ↑ Magyarul két kiváló költő-műfordító tolmácsolásában is olvasható, Weöres Sándor fordítását lásd Csü Jüan 1964, Nagy László fordítását lásd Csü Jüan 1959, és Csü Jüan 1994.
  5. ↑ Magyarra Tőkei Ferenc nyersfordításából Weöres Sándor készítette el a műfordítást.
  6. ↑ Szung Jü öt verse olvasható magyarul, Tellér Gyula, Weöres Sándor és Szerdahelyi István műfordításában, lásd KKK 1960, I. kötet, 217., 218. és 238–248. o.
  7. ↑ Csia Ji két fu-versét magyarul lásd: KKK 1960, I. kötet, 249-254. o.
  8. ↑ Sze-ma Hszian-zsu egyetlen fu-verse, a Költemény Valaki Úrról olvasható magyarul Szerdahelyi István műfordításában, lásd KKK 1960, I. kötet, 258–265. o.
  9. ↑ A Zenepalota versei önálló kötetbe rendezve először 1959-ben voltak olvashatók magyarul, olyan kiváló műfordítók tolmácsolásában, mint Fodor András, Garai Gábor, Illyés Gyula, Károlyi Amy, Kormos István, Nagy László és Weöres Sándor, lásd Zenepalota 1959. Egy válogatáskötet, kétnyelvű (kínai-magyar) formában 1997-ben jelent meg, lásd Zenepalota 1997.
  10. ↑ A „Három Cao” válogatott versei önálló kötetben is megjelentek magyarul, Csukás István, Dudás Kálmán, Illyés Gyula, Károlyi Amy, Nagy László, Szerdahelyi István és Weöres Sándor műfordításában, lásd Cao Cse 1960.
  11. ↑ Magyar fordítása Pákozdy Ferenc fordításában olvasható, lásd KKK 1967, I. kötet, 418. o.
  12. ↑ Li Paj a magyar költők, műfordítóknak is az egyik kedvence. Kosztolányi Dezső, Ágner Lajos, Szabó Lőrinc, Faludy György és még sokan mások számos versét lefordították, ha máshogy nem, hát valamilyen közvetítő nyelv segítségével. Li Paj első önálló kötete 1961-ben jelent meg magyarul, amelyen olyan műfordítók dolgoztak mint András László, Bernáth István, Demény Ottó, Dudás Kálmán, Franyó Zoltán, Garai Gábor, Illyés Gyula, Kalász Márton, Kálnoky László, Károlyi Amy, Kemenes Inez, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Rónay György, Szedő Dénes, Szerdahelyi István, Tímár György és Weöres Sándor. Számukra a kínai költőfejedelem verseit válogatta és a nyersfordítást készítette: Csongor Barnabás. Lásd Li 1961.
  13. ↑ Li Paj után a második legtöbbet magyarra fordította klasszikus kínai költő. Önálló verses kötete 1955-ben jelent meg magyarul, amelyben Illyés Gyula, Kormos István, Kosztolányi Dezső, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor műfordításai olvashatók. Lásd Tu 1955.
  14. ↑ Han-san 120 versének, válogatott műfordítás kötete Károlyi Amy és Tokaji Zsolt tolmácsolásában jelent meg, lásd Han San 1997. Tokaji Zsolt külön kötetben is megjelentette saját Han-san fordításait (olyan darabokkal kiegészítve, amelyeket az 1997-es kötet nem tartalmazott) és ebben a kötetben található Si-tö összes (56 darab) fennmaradt versének, valamint Feng-kan két versének műfordítása is, lásd Tokaji 2010.

Hivatkozások

[szerkesztés]
  1. ↑ Tőkei 1959b
  2. ↑ Tőkei 1986 103. o.
  3. ↑ Tőkei 1959 141-154. o.
  4. ↑ A száműzetés Nagy László fordításában:A száműzetés (magyar nyelven). MEK. (Hozzáférés: 2012. október 21.)
  5. ↑ Tőkei 1959 188-193
  6. ↑ KKK 1967 I. kötet, 208-216 o.
  7. ↑ Tőkei-Miklós 1960 47. o.
  8. ↑ Tőkei-Miklós 1960  58. o.
  9. ↑ Tőkei-Miklós 1960  58–61. o.
  10. ↑ Tőkei 1967 125. o.
  11. ↑ Tőkei-Miklós 1960 62.64. o.
  12. ↑ Gernet 2001 145-150. o.
  13. ↑ Ecsedy 1992 150. o.
  14. ↑ Ecsedy 1992 151. o.
  15. ↑ 64-66. o.
  16. ↑ Ecsedy 1992 91. o.
  17. ↑ KKK 1967 II. kötet, 577. o.
  18. ↑ KKK 1967 II. kötet, 580. o.
  19. ↑ Ecsey 1992  153. o.
  20. ↑ Ecsedy 1992  153. o.
  21. ↑ KKK 1967 II. kötet, 582. o.
  22. ↑ KKK 1967 II. kötet, 583. o.
  23. ↑ Tőkei 1967  189-190. o.
  24. ↑ Tőkei 1967 190. o.
  25. ↑ KKK 1967 II. kötet, 591. o.
  26. ↑ Tőkei 1967  190. o.
  27. ↑ Ecsedy 1992  153. o.
  28. ↑ Tőkei-Miklós 1960 67. o.
  29. ↑ Fung 2003 284., 285. o.
  30. ↑ Tőkei-Miklós 1960  69-71. o.
  31. ↑ Ecsedy 1992 156-163. o.
  32. ↑ Tőkei-Miklós 1960 79. o.
  33. ↑ KKK 1967 II. kötet, 578. o.
  34. ↑ KKK 1967 II. kötet, 577. o.
  35. ↑ KKK 1967 II. kötet, 576. o.
  36. ↑ KKK 1967 II. kötet, 586. o.
  37. ↑ KKK 1967 II. kötet, 587. o.
  38. ↑ KKK 1967 II. kötet, 576. o.
  39. ↑ KKK 1967 II. kötet, 576. o.
  40. ↑ KKK 1967 II. kötet, 583. o.
  41. ↑ KKK 1967 II. kötet, 589. o.
  42. ↑ Tőkei-Miklós 1967 80-82. o.
  43. ↑ Ecsedy 1992 164. o.
  44. ↑ Ecsedy 1992 165. o.
  45. ↑ Tőkei-Miklós 1960 83. o.
  46. ↑ Ecsedy 1992 166. o.
  47. ↑ Ecsedy 1992 166. o.
  48. ↑ Tőkei-Miklós 1960 82. o.
  49. ↑ KKK 1967 II.kötet, 582. o.
  50. ↑ Tőkei-Miklós 1960 82. o.
  51. ↑ KKK 1967 II.kötet, 588. o.
  52. ↑ KKK 1967 II.kötet, 580. o.
  53. ↑ KKK 1967 II.kötet, 577. o.
  54. ↑ KKK 1967 II.kötet, 582. o.
  55. ↑ KKK 1967 II.kötet, 591. o.
  56. ↑ KKK 1967 II.kötet, 579. o.
  57. ↑ KKK 1967 II.kötet, 582. o.
  58. ↑ KKK 1967 II.kötet, 580. o.
  59. ↑ KKK 1967 II.kötet, 582. o.
  60. ↑ KKK 1967 II.kötet, 579. o.
  61. ↑ KKK 1967 II.kötet, 579. o.
  62. ↑ KKK 1967 II.kötet, 579. o.
  63. ↑ Tőkei-Miklós 1967 78. o.
  64. ↑ KKK 1967 II.kötet, 577. o.
  65. ↑ KKK 1960 II.kötet, 578. o.
  66. ↑ KKK 1967 II.kötet, 582. o.
  67. ↑ KKK 1967 II.kötet, 578. o.
  68. ↑ Tőkei-Miklós 1960 84. o.
  69. ↑ Tőkei-Miklós 1960 84. o.
  70. ↑ Tőkei-Miklós 1960 92., 93. o.
  71. ↑ Tőkei-Miklós 1960 93. o.
  72. ↑ Tőkei-Miklós 1960 94. o.
  73. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 26-34. o.
  74. ↑ KKK 1967 II. kötet, 590. o.
  75. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 24-26. o.
  76. ↑ Tőkei-Miklós 1960 94. o.
  77. ↑ Tőkei-Miklós 1960 94. o.
  78. ↑ KKK 1967 II. kötet, 579. o.
  79. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 46-50. o.
  80. ↑ Tőkei-Miklós 1960 94. o.
  81. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 51-57. o.
  82. ↑ Tőkei-Miklós 1960 95. o.
  83. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 58-65. o.
  84. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 56., 57. o.
  85. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 57. o.
  86. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 57. o.
  87. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 78-82. o.
  88. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 67-70. o.
  89. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 71-75. o.
  90. ↑ Tőkei-Miklós 1960 101., 102. o.
  91. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 82. o.
  92. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 76-78. o.
  93. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 67. o.
  94. ↑ Tőkei-Miklós 1960 96-101. o.
  95. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 83-104. o.
  96. ↑ Tőkei-Miklós 1960 99-102. o.
  97. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 105-131. o.
  98. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 171-175. o.
  99. ↑ Válogatás Liu Cung-jüan magyarul olvasható verseiből és esszéiből:Han Yu (magyar nyelven). terebess.hu. (Hozzáférés: 2012. október 22.)
  100. ↑ Válogatás Han Jü magyarul olvasható verseiből és esszéiből:Liu Zongyuan (magyar nyelven). terebess.hu. (Hozzáférés: 2012. október 22.)
  101. ↑ Tőkei-Miklós 1960  105-106. o.
  102. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 175-183. o.
  103. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 146-161. o.
  104. ↑ Tőkei-Miklós 1960 103. o.
  105. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 189-195. o.
  106. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 202-208. o.
  107. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 209-212. o.
  108. ↑ Válogatás Han-san költeményeiből Károlyi Amy fordításában: Hanshan (magyar nyelven). terebess.hu. (Hozzáférés: 2012. október 22.)
  109. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 315-320. o.
  110. ↑ Tőkei-Miklós 1960  122-123. o.
  111. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 375-384. o.
  112. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 446-450. o.
  113. ↑ Ma-Huang 1992 II. kötet, 324-326. o.
  114. ↑ Ma-Huang 1992 III. kötet, 139-168. o.
  115. ↑ Tőkei-Miklós 1960 162. o.
  116. ↑ Ma-Huang 1992 III. kötet, 539. o.
  117. ↑ Tőkei-Miklós 1960 173. o.
  118. ↑ Tőkei-Miklós 1960 173. o.
  119. ↑ Tőkei-Miklós 1960 188. 190., 191. o.
  120. ↑ Tőkei-Miklós 1960 191. o.
  121. ↑ Tőkei-Miklós 1960 195., 196. o.
  122. ↑ Tőkei-Miklós 1960 225-230. o.
  123. ↑ Tőkei-Miklós 1960 236-243. o.
  124. ↑ Mao Ce-tung válogatott versei Weöres Sándor, Károlyi Amy és mások műfordításában: Mao Ce-tung 21 verse (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2012. október 23.)
  125. ↑ Tőkei-Miklós 1960 263. o.
  126. ↑ A Brief Guide to Misty Poets (angol nyelven). [2010. április 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. október 23.)
  127. ↑ Contemporary Chinese Literature (angol nyelven). [2009. január 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. október 23.)
  128. ↑ Notes on the Chinese Poetry Scene (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. október 23.)
  129. ↑ A cikk végén olvasható lista a legjelentősebb kínai kortárs underground költők nevét és bibliográfiáját tartalmazza: Avant-Garde Poetry from the People's Republic of China (angol nyelven). (Hozzáférés: 2012. október 23.)

Források

[szerkesztés]

Magyarul

[szerkesztés]

Verseskötetek

[szerkesztés]

Idegen nyelven

[szerkesztés]
  • ↑ Ma-Huang 1992: Ma Csi-kao 马积高 - Huang Csün 黄钧: Csung-kuo ku-taj ven-hszüe-si 中国古代文学史 [A klasszikus kínai irodalom története] I-III. Hunan Ven-ji Csu-pan-sö 湖南文艺出版社, 1992. ISBN 7-5404-0917-7

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]