Könyvégetés és a tudósok eltemettetése

A szócikk keleti írásjegyeket tartalmaz. Többnyelvű támogatás nélkül a kelet-ázsiai írásjegyek helyén négyszög, kérdőjel vagy más értelmetlen jel áll.
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.

A könyvégetés és a tudósok eltemettetése (hagyományos kínai: 焚書坑儒; egyszerűsített kínai: 焚书坑儒; pinjin hangsúlyjelekkel: fénshū kēngrú; szó szerint: „égetni könyveket, temetni (konfuciánus) tudósokat”) néven ismert eseményre az ókori Kínában, i. e. 213-ban és i. e. 212-ben került sor, amely a Csin-dinasztia első császárának, Csin Si Huang-tinek a nevéhez fűződik. A későbbi, konfuciánus szellemiségű történetírói hagyományban ezekkel az eseményekkel támasztották alá és hangsúlyozták ki a legista szellemiségben kormányzó első kínai császár, Csin Si Huang-ti zsarnoki rezsimének és természetének könyörtelenségét. A modernkori kutatások alapján azonban kijelenthető, hogy ez csupán a propagandisztikus sztereotípia része volt, hiszen a két eseményre még csak nem is egy időben került sor, a kiváltó okok pedig nem a császárnak a konfuciánus tudósokkal szembeni kérlelhetetlen ellenszenve volt.

Az esemény előzményei

[szerkesztés]
A könyvégetést és a konfuciánus tudósok élve eltemetését ábrázoló régi kínai festmény

Kína már hosszú évszázadok óta áhított egységet, végül i. e. 221-ben a Csin fejedelemség uralkodójának, Cseng fejedelemnek sikerült megteremtenie, aki felvette az Első Felséges Uralkodó, vagyis a Si Huang-ti nevet és címet, s lefektette az egységes birodalom alapjait. Állami ideológiául a legizmust, vagyis a törvénykezést tette. A legizmus a konfucianizmussal szemben, amely az uralkodóval és az alattvalókkal szemben támasztott erkölcsnemesítő tanításokat hirdette, egyedül a szigorú és világos törvényekben, a helyesen kiválogatott hivatalnokapparátus használatában, valamint a jutalmazások és büntetések józan rendszerében látta a kormányzás egyetlen üdvözítő módját. Si Huang-tinek számos, a következő dinasztiák által is átvett reformjai, intézkedése mellett azonban birodalma megszilárdításának érdekében voltak olyan rendeletei is, amelyek a mai napig vitatottá teszik személyének megítélését. A zsarnok jelzőt alighanem a könyvekkel és a konfuciánus tudósokkal való kapcsolata miatt érdemelte ki. A birodalma stabilitását és saját hatalmát fenyegető patriarchális hatalom felszámolását erőszakkal vitte véghez. Nem is tehetett másként, hiszen a hagyományokat őrző konfuciánus tanítások homlokegyenest ellenkezők voltak az ő elképzelésével, a konfucianizmus hívei pedig szembeszegültek az új rendszerrel.[1]

A kínai hagyomány a könyvégetésre és a tudósok eltemettetésére általában együtt hivatkozik, de az esemény első forrása, A történetíró feljegyzései szerint a két esemény között nem volt szorosabb összefüggés, nem egy időben és nem azonos okok miatt történt. Az események leírása korábbi művekből nem ismert, ezeket az utókor csak Sze-ma Csien beszámolójára hivatkozva emlegeti. Sze-ma Csien azonban igen elfogult volt az első császárral szemben, így beszámolóit is fenntartással kell fogadni, de még ha hitelesnek fogadhatók is el a nagy történetíró által rögzítettek, akkor is maga a szöveg szolgál bizonyítékul, hogy egyik esemény sem úgy történt, ahogy a hagyomány tudni véli. [2]

A könyvégetés

[szerkesztés]

Magának a könyvégetésnek az előzménye egy, a hszienjangi császári palotában megrendezett ünnepi lakomán történt vitára vezethető vissza. Az ünnepségre hetven magiszter volt hivatalos, akik a császár elé járulva hosszú életet kívántak neki. A lakoma alatti beszélgetés során az egyik magiszter felvetette, hogy a császár nem a régi hagyományoknak megfelelően cselekszik, amikor megszüntette a földbirtokok adományozásának gyakorlatát, és így az arisztokraták és főhivatalnokok szinte közemberként kénytelenek élni a birodalomban.[3]

A magiszter által felvetett problémát a császár leutalta megvitatásra a minisztereknek. A választ pedig maga a főminiszter Li Sze fogalmazta meg, akit a hagyomány az intrikák mestereként tart számon. Li Sze kritikus hangvételű, dörgedelmes levélben ítélte el az előző dinasztiák gyakorlatának szolgalelkű utánzását, és megengedhetetlennek tartotta azt, hogy a tudósok, illetve a hivatalnokok a konfuciánus klasszikusokra hivatkozva kritizálni merik a császár által kibocsátott új törvényeket és rendeleteket.[4] Arra nézve pedig, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek, a következő javaslattal állt elő:

„Szolgád azt kéri, hogy mindazok, akiknek birtokában van valami irodalmi mű, a Dalok könyve, az Írások könyve, vagy a »száz filozófus« mondásai, csupán akkor mentesüljenek a büntetés alól, ha megsemmisítik ezeket. Aki a rendelet kiadásától számított harminc napon belül nem semmisítené meg ezeket a könyveket, arra bélyeget kell sütni, és kényszermunkára kell küldeni. Ugyanakkor mindenki megtarthatja a gyógyászattal, a jóslással és a földműveléssel foglalkozó könyveket. Ha pedig valaki tanulni akar, az csak az állami hivatalnokokat ismerje el mesterének.

Az Első Felséges jónak találta Li Sze javaslatát. Elkoboztatta, és megsemmisítette a Dalok könyvét, az Írások könyvét és mind a »száz filozófus« mondását, hogy így ostobaságban tudja tartani a népét. El is érte, hogy az égalattiban senki sem tudta felhasználni többé a múltat a jelen ócsárlására…[m 1][5]”

A császár az első kínai történeti mű, A történetíró feljegyzései szerint megfogadta főminisztere tanácsát és i. e. 213-ban elrendelte a nagy könyvégetést.[6]

A feljegyzett forrás tanúsága szerint tehát az Első Császárt nem a konfuciánusok iránti kérlelhetetlen, legista ellenszenve sarkallta a döntése meghozatalára, hanem az a politikai kérdés, hogy a korábbi, a Csou-dinasztia gyakorlatának megfelelően a császár rokonai, illetve a főhivatalnokok kapjanak-e automatikusan földbirtokokat, vagy sem. Az is kiderül, hogy a könyvek ilyetén drasztikus cenzúrája nem érintette a „gyakorlati haszonnal” rendelkező műveket, illetve a rendelkezés csak az udvaron kívülre vonatkozott, hiszen a császár közvetlen tanácsadó testületének tagjai tanulmányozásra megtarthatták a tiltott műveket is.[7]

A tudósok élve eltemettetése

[szerkesztés]

Csin Si Huang-ti nem csupán i. e. 213-ban, a könyvégetés kapcsán került összeütközésbe a konfuciánus tudósokkal. Már nem sokkal császárként való trónra lépését követően ellenszenvezett velük, akiknek a hagyományokhoz való merev kötődése a saját progresszív politikájával homlokegyenest ellenkezett. Egy ilyen konfliktust örökít meg Sze-ma Csien, a nagy történetíró:

„Uralkodásának harmadik évében a császár keletre utazott, bejárva a tartományokat és a járásokat. Áldozati szertartást mutatott be Coban a Ji-hegyen, a Csi-ház sikeréért és jólétéért imádkozva. Ezt követően összehívott Csiből és Luból hetven konfuciánus tudóst, akik a Tajsan-hegy lábánál gyűltek egybe. A tudósok közül valaki a következő javaslattal állt elő: »Hajdanában, mikoron feng és san-szertartást mutattak be, a hintók (kerekeit) gyékénybe csavarták, hogy ne tegyenek kárt a hegy talajában és növényzetében. Amikor pedig összesöpörték az áldozatot a földről, szőnyeg gyanánt gyékényt és gabonaszálakat használtak. (Ezt) az előírást könnyű lenne betartani.« Az Első Felséges azonban hallván ezt a tanácsot, furcsának és nehezen kivitelezhetőnek tartotta, így hát megszabadult a konfuciánus tudósoktól... Amikor az Első Felséges felkapaszkodott a Tajsan-hegyre, félúton heves szélvihar és zuhogó eső csapott le rá, így hát behúzódott megpihenni egy nagy fa alá. Mivel a konfuciánus tudósokat ekkora már elküldte maga mellől, nem volt, aki tanácsot adhatott volna számára a feng-szertartás bemutatásának tekintetében. Mikor pedig hírét vették, hogy az Első Felséges szélviharba és esőbe keveredett, gúnyolódtak rajta.[m 2]”

Ekkor, i. e. 219-ben még csak „eltávolította” maga mellől a konfuciánus tudósokat, ám a hagyomány tudni véli, hogy a könyvégetéssel együtt majd ötszáz konfuciánus tudóst is élve eltemettetett. Ezt a két eseményt nem csak együtt emlegetik, de olykor együtt is ábrázolják (lásd a szócikk illusztrációját). Az igazság azonban az, hogy a könyvégetés és az írástudók kivégzése nem volt közvetlen kapcsolatban egymással,[8] de a tudósok élve eltemetésének sem a konfucianizmus iránti gyűlölete volt az oka.

Csin Si Huang-ti néhány évig költséges tengeri expedíciókat finanszírozott a halhatatlanok szigetének, Penglaj 蓬萊 felkutatására, abban a reményben, hogy szert tehet az örök élet elixírjére. Ekkoriban kezdett két tudós, Hou (Hou seng 侯生) és Lu (Lu seng 盧生) mester káros befolyása alá kerülni, akik ezoterikus taoista mágusokként bevezették a császárt az élet meghosszabbítását célzó ezoterikus praktikákba. A két tudós, miután vállalt feladatukban sorra kudarcot vallottak, a háta mögött kritizálni kezdték, kegyetlennek és zsarnoknak mondták az uralkodót, majd pedig megszöktek az udvarból. Ez az esemény, valamint más tudósok elszökése, továbbá a Hszü Fu vezette, nagy költséggel járó tengeri expedíció eredménytelensége, annyira feldühítették az uralkodót, hogy nyomozást rendelt el az udvarban. A nyomozásnak azt kellett kiderítenie, hogy kik azok, akik álhíreket terjesztenek a köznép megzavarására. A tudós hivatalnokok, hogy magukat mentsék, sorra egymást kezdték vádolni hűtlenséggel, s végül közülük 460 főt bűnösnek találtak a császári tilalmak megszegésének vádjában. Valamennyiüket halálra ítélték, és élve elásták a fővárosban.[9]

Minderre a könyvégetést követő évben, i. e. 212-ben került sor. A császár kivégzésre vonatkozó rendelete ellen egyedül a trónörökös, Fu-szu herceg tiltakozott, akit apja büntetés gyanánt az északon, a hunok ellene harcoló, és a nagy fal építését szervező Meng Tien tábornok mellé vezényeltetett.[10]

Azonban nem mind a 460 kivégzett személy volt konfuciánus tudós, és a közkeletű elképzeléssel szemben az sem valószínű, hogy élve lettek eltemetve. Az eseményről elsőként beszámoló Sze-ma Csien által használt keng 坑 szó elsődleges jelentése az, hogy „kivégez”, s csak elvétve, nagyon ritkán jelenti azt, hogy „elevenen eltemet”. A későbbi konfuciánus értelmezések azonban ragaszkodtak a szó ritkábbik jelentéséhez, és így még inkább kihangsúlyozhatták társaik mártíromságát, amely egyértelműen Csin Si Huang-ti személyének befeketítését szolgálta.[11][12]

A károk

[szerkesztés]

Ez a kétségkívül drasztikus és ma már eszeveszettnek tetsző intézkedés több évezredre szóló, súlyos feladatot rótt a klasszikus művek helyreállítói számára. Ma már például csak a címe ismert A zene könyvének (Jüe king 《樂經》), amely egykor a konfuciánus kánon könyvei sorába tartozott, és talán örökre elveszett. Ennek a pusztításnak az eredménye továbbá az is, hogy az Írások könyvének (Su king 《書經》) és a Szertartások feljegyzéseinek (Li csi 《禮記》) szövege ma csak töredékes formájában ismert. A Han-dinasztia császári könyvtárának katalógusa szerint nagyjából az időszámítás kezdetéig mintegy 677-féle könyv létezett, amiből nem kevesebb mint 524, vagyis a teljes könyvállomány 77%-a ma már ismeretlen. Ezek zöme alighanem a könyvégetés áldozata lett.[13]

A császár mentségére lehet azonban hozni, hogy ezzel kívánta elérni, hogy dinasztiája a hagyománykezdésben is újat kezdjen. Azt, hogy teljesen nem akarta a feledés homályába borítani a régi tanokat, és visszavonhatatlanul kiirtani, mutatja az is, hogy minden megsemmisítésére ítélt könyv egy-egy példányát a császári könyvtárban őriztette. Ez a könyvtár azonban i. e. 206-ban a Csin-dinasztia megdöntésekor a fővárossal, Hszienjanggal együtt teljesen leégett.[14]

Az elpusztult könyvek sorsa

[szerkesztés]

Az utókor szerencséjére azonban sem Csin Si Huang-ti intézkedése, sem a tűz nem végzett tökéletes munkát a klasszikus könyvek pusztítása terén. Az emberek jobb időket remélve számos módon rejtették el féltve őrzött könyveiket. Barlangok, sziklaüregek védelmére bízták, vagy egyszerűen otthonaik falába falazták be. A Han-dinasztia visszaállította a konfucianizmus kultuszát, így hozzáláttak a régi szövegek, könyvek felkutatásához, rekonstruálásához. Első lépésként Huj 惠 császár (i. e. 194-187) i. e. 191-ben érvénytelenítette a Csin-dinasztia rendeletét, amely megtiltotta a konfuciánus művek birtoklását. A konfuciánus írástudók azonban még így is nehéz helyzetben voltak, és a szövegeket gyakorta csak az öregebbek emlékezetére hagyatkozva állíthatták helyre, hiszen ezeket a műveket hajdanán minden kiművelt főnek „betéve” tudnia kellett. Mintegy fél évszázaddal később a trónra lépő Vu-ti i. e. 136-ban egy konfuciánus kollégiumot létesített, amelynek feladata a klasszikus szövegek gondozása, másolása és magyarázata volt. Ez volt az első eset a kínai történelemben, amikor a könyveket egy nemzeti könyvtárban gyűjtötték össze. A régi szövegek helyreállítását az is nehezítette, hogy időközben megreformálták a kínai írást. A konfuciánus szövegek rekonstruálása az „új írással” történt, s ezt fogadták el hivatalosnak is. Az írástudók egyes rétegei azonban még a Csou-kori írásra támaszkodva a hivatalos értelmezéstől eltérő interpretációkat kíséreltek meg. Ekkor kezdődtek az úgy nevezett „új és a régi szövegek” híveinek filológiai vitái. Vu-ti i. e. 125-ben elrendelte, hogy valamennyi állami hivatal elnyeréséhez legalább egy klasszikus könyv alapos ismeretéről számot kell adni. Előbbi rendelete a meginduló filológiai és kommentárirodalom, az utóbbi pedig a régi Kína egész története során fennmaradt államvizsga-rendszer alapjait vetette meg. I. e. 26-ban Cseng 成 császár egy újabb könyvgyűjtést rendelt el a nemzeti könyvtár állományának bővítéséhez. Ennek eredményeképpen újabb könyvek kerültek elő, s a régi, töredékes szövegek közül is több egészülhetett ki.[15]

A mártír kínai írástudók alakja a magyar irodalomban

[szerkesztés]

Jókai Mór 1858-ban „Kaó-koas-moár-taong” (Kokas Márton) álnéven kínai témájú verseket adott közre. Ezek közül a A bölcsek sziklája című a mártír tudósokról emlékezik meg, bár Jókainál mind a számuk, mind a haláluk oka, mind pedig a haláluk körülményei eltérnek az eredeti kínai forrásokban közöltektől:

„Kínában legelsők a tudósok
Ők foglalják mind az első rangot.
Akik tudják a csin alphabetnek
Nyolcvanhétezerhatszáz betűjét.
(…)
Történt egyszer, hogy vitéz Xi császár
Sok hadat viselvén barbarokkal.
Azt adá jutalmul hős hadának,
Hogy jövőben első rangban álljon
A vitéz és aztán a tudósok.
Nagy búbánat lett Kínában erre.
Elborult a bölcsek lelke szörnyen.
Ötszázan a legbölcsebb tudósok
Összejöttek a fehér folyónál
Egy magas kihajló sziklaszálon.
S bánatukban ott e sziklaszálról
Mind belé ugráltak a folyóba.
Azt a víz fölé kihajló sziklát
Most is ötszáz bölcs kövének híják.
– Oh de nagy bolond volt mind az ötszáz![16]”

Megjegyzések

[szerkesztés]
  1. ↑ A történetíró feljegyzései 87.; Tőkei Ferenc fordítása.
  2. ↑ A történetíró feljegyzései 28.; Tokaji Zsolt fordítása.

Hivatkozások

[szerkesztés]
  1. ↑ Tokaji 2013 31. o.
  2. ↑ Salát 2006 61. o.
  3. ↑ Salát 2006 61. o.
  4. ↑ Salát 2006 62. o.
  5. ↑ Tőkei 1986 402. o.
  6. ↑ Bodde 2008 69–71. o.
  7. ↑ Salát 2006 63. o.
  8. ↑ Ciarla 2005 131. o.
  9. ↑ Salát 2006 64. o.
  10. ↑ Salát 2006 64. o.
  11. ↑ Ciarla 2005 131. o.
  12. ↑ Bodde 2008 71., 72. o.
  13. ↑ Bodde 2008 71. o.
  14. ↑ Tokaji 2013 32., 33. o.
  15. ↑ Tokaji 2013 33. o.
  16. ↑ Üstökös, 1858. szeptember 25, 6. szám, 44. o.; lásd: Elveszett Kincsőnk (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2014. június 14.)

Források

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]