Nagyméretű, fémes fényű, kékesfekete és zöldes színű darazsak, legtöbbjüknek narancssárga szárnya van. Az élénk narancssárga árnyalatú szárnyak aposzematikus (figyelmeztető) jelzésként szolgálnak az esetleges ragadozók számára.
Néhány fajnak a csápja is narancssárga. A nőstények jellemzően félköríves vagy annál nagyobb ívben, míg a hímek egyenesebben tartják a csápjaikat.[7][8]
Színezetük és méretük a fajok között igen változatos. Legnagyobb faja, a Pepsis heros akár a 11 cm-es hosszúságot is elérheti,[9] a Pepsis sumptuosa nőstényei körülbelül 65 mm-esek és szőrösek, míg a Pepsis purpurea hímjei karcsúak, ragyogó zöld színűek, viszonylag kis méretűek, körülbelül 11 mm-esek.[10]
Jelenlegi elterjedésük és a filogenetikai bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a Pepsis nemzetség Amazóniából származik, és a Gondwana őskontinens részekre szakadása után vált önálló nemzetséggé.[10]
A lárvák négytüdős pókokkal (Mygalomorpha), pl. tarantulákkal táplálkoznak,[10] a kifejlett egyedek viszont csak nektárt fogyasztanak, különösen kedvelik a selyemkóró (Asclepias) nemzetség virágait.[7]
Az állatok magányosan élnek, csak a szaporodás céljából találkoznak a másik egyeddel egy rövid időre.[9]
A párzás virágokon, vagy egy növény közelében történik, amelyet a hímek védenek.
A nőstények párzás után felkeresik a tarantulák odúit, vagy maguk alakítanak ki fészkeket földbe vájt üregekbe és ebbe húzzák a hegyes, görbe, fullánkjukkal befecskendezett mérgükkel megbénított áldozatokat, majd testükre egyetlen petét raknak.
A kikelt lárvák belefúrják a megbénított pók testébe magukat, először az áldozat hemolimfájával táplálkoznak, később a szöveteiket kezdik el enni, kezdetben gondosan elkerülve a létfontosságú szerveket, hogy a gazdatest minél tovább élve maradjon, míg a lárva teljesen ki nem fejlődik. Az utód végül kifejlett egyedként bújik ki a pókból.[7]
A nőstény fullánkja akár hét milliméter hosszú is lehet.
A megszúrt pók az erős méreg hatására mindenképpen elpusztul, még akkor is, ha valami miatt a pete nem kel ki, mert olyan erős a befecskendezett idegméreg, hogy a bénult állapot egy idő után légzésleálláshoz vezet.
A tarantula darazsak meglehetősen szelídek (jelentős ismert ellenségük nincs), indokolatlanul nem szúrnak, de ha igen, az ember és más gerincesek számára az egyik legfájdalmasabb csípés a világon.
Justin Orvel Schmidt amerikai entomológus megalkotta a szúró rovarok fájdalomskáláját, önkéntes vagy akaratlan alanyok segítségével. Csípését azonnal hatónak, villámcsapásszerűnek értékeli, ami teljesen legyengíti az áldozatot.
A tarantulaölő darázs a Justin Schmidt amerikai entomológus féle rovarcsípési fájdalomskálán[12] a második helyen szerepel, csak a trópusi bikahangya (Paraponera clavata) előzi meg.[13][14][15]
Schmidt egytől négyig terjedő rangsorolásában a tarantuladarázs a négyes szintet kapta, mert csípése szinte elviselhetetlenül fájdalmas.[9]