A „talajosság” (orosz nyelven: pocsvennyicsesztvo) 19. és 20. századi orosz irodalmi és társadalomfilozófiai irányzat, amely az orosz anyaföldhöz kapcsolódó néplélekből vezet le társadalmi, sőt geopolitikai következtetéseket. Az irányzat a kései szlavofilizmushoz áll közel. A korai szlavofil gondolat a nemzeti elvet alárendelte az ortodox kereszténységnek, a kései szlavofilok viszont a nemzeti elvet, a nacionalizmust helyezték előtérbe. A világnézet eredete, megfogalmazása a Moszkvityányin moszkvai orosz irodalmi folyóirat Apollon Alekszandrovics Grigorjev vezette úgynevezett „ifjú szerkesztőségének” (1850—1856) munkásságára vezethető vissza.[1] Az irodalomtörténet az eszmerendszer híveit „talajosokként” vagy pocsvennyikekként tartja számon. Ez a kifejezés azonban csak később terjedt el, a mozgalom 19. századi résztvevői nem nevezték így magukat.[2]
A talajosság névadója és egyik első művelője Apollon Alekszandrovics Grigorjev (1822–1864) irodalomkritikus volt. Másik jelentős képviselője volt Nyikolaj Nyikolajevics Sztrahov filozófus. Az 1860-as évek elején a mozgalomban aktívan részt vett Dosztojevszkij, a későbbi világhírű író, és bátyja, Mihail Mihajlovics Dosztojevszkij, aki szintén író, műkritikus volt.[3][4][5]
Grigorjev Schelling német idealista filozófus követője volt, az oroszországi szlavofil eszmékből pedig a népiség állt gondolkodásának homlokterében. A népi elv autonómiáját védelmezi a hegeliánus nézetekkel szemben, tőle származik a „talajosság” kifejezés is. „A talaj nem más, mint a népélet mélysége, a történelmi folyamat titokzatos rétege” – írja. Schelling szellemében a népélet „organikusságáról” értekezett, az „organikus egység” megszállottja volt. Az organikusság nála magasrendű szellemi érték, bár a tudattalan szellemisége. A korai szlavofileket követte abban is, hogy az ortodox kereszténységnek mint az orosz életet szervező szellemiségnek nagy jelentőséget tulajdonított. Szerinte nem csak a parasztság, de a kereskedők rétege is megőrizte az eredendő orosz életformát, amely a testvériségen, a kölcsönös segítségnyújtáson és az alázaton alapul. Társadalmi nézeteit Puskinról és Osztrovszkijról írott irodalmi kritikáiban fejtette ki.[5]
Nyikolaj Sztrahov (1828–1896) klasszikus értelemben vett konzervatív gondolkodó volt, Dosztojevszkij egyik legjobb barátjának tekintette. Neoszlavofil hitvallását a Harc a Nyugattal című munkájában fejtette ki, melyben a nyugati civilizációt „istentelen civilizációnak” tartotta, és harcra szólított fel oroszországi terjedése ellen. Ezzel a méreggel szemben csak a „hazai talajjal” és a néppel való kapcsolatteremtéssel vehetik fel az oroszok a harcot, mert csak ekkor tudják megőrizni a „szerves” vallási-erkölcsi elveiket.[5]
A kor orosz társadalmi vitái elsősorban a szlavofilek és a nyugatosok, a nyugati mintájú modernizáció hívei között folytak. A talajosok a mindkét tábor elveiből elfogadtak néhányat, de mindkettőtől megkülönböztetve magukat egyfajta semleges álláspontra helyezkedtek ebben a vitában. Dosztojevszkij a Grigorjevvel együtt kiadott Vremja című folyóirat előfizetőinek szóló ajánlásában fogalmazta meg a mozgalom alapelveit: „Végre meggyőződtünk arról, hogy mi szintén külön nemzet vagyunk, sőt jelentős mértékben autochton nemzet, és az a feladatunk, hogy formát teremtsünk magunknak, még pedig saját, hazai formát, amely a mi talajunkból fakad”. Fő célját ekkoriban abban látta, hogy békét teremtsen a két tábor, a szlavofilek és a nyugatosok között.Gyakran foglalkozott a népiség kérdésével, és kötelezőnek értékelte az „alázatot” a néphez való viszonyban, mivel a néplélek a „magasrendű igazság” őrzője.[5]
A talajosok az orosz nép küldetésének tekintették az egész emberiség megmentését, a művelt társadalom és a nép egymáshoz közelítését, a vallásos-etikai értelmben felfogott nemzeti vagy népi „talajból” kiindulva.
A Szovjetunióban az 1960-as években jelent meg a talajossághoz közel álló „falusi próza” (деревенская проза) irodalmi áramlata. Ezek a művek a szovjet parasztság nehézségeire összpontosítottak, szemben a hagyományos falusi élet idealizált képével, és közvetve bírálták a hivatalos modernizációs projekteket. Valentyin Grigorjevics Raszputyin 1979-es, Isten veled, Matyora című regénye e műfaj tipikus példája. Hasonlóképpen közel állt a talajossághoz Vaszilij Makarovics Suksin, az ő munkásságát azonban a szovjet hivatalosság is nagyra értékelte és számos kitüntetéssel jutalmazta.
A 20. század végén Alekszandr Alekszandrovics Zinovjev szovjet-orosz filozófus, író, szociológus állt közel a talajosokhoz. 1978-ban ellenzéki írásai miatt száműzték a Szovjetunióból, de 1999-ben élesen Nyugat-ellenesként tért vissza Oroszországba. Zinovjev szerint emberiség evolúciós folyamata a 21. századra a „nyugatosítás”, az „amerikanizálódás” és a „globalizáció” ugyanazt jelentő fogalmaival jellemezhető. „Ez fogja uralni az emberiség 21. századi történelmét. Úgy látszik, hogy ez olyan történelem lesz, mely tragikusságát tekintve sokszorta felülmúlja majd a múlt minden tragédiáját” - írta.[6]
Oroszországon kívül különösen Andrzej de Lazari lengyel és Wayne Dowler kanadai történészek foglalkoztak részletesen a talajosság filozófiájával.
A talajosság elveit számos szépíró a magáénak vallotta és azokat a műveikben is megjelentették. Magukat az eszmerendszer híveit ábrázolta viszont Szergej Donatovics Dovlatov Kihelyezett tagozat című művében, ami a gorbacsovi peresztrojka idején játszódik. Az orosz emigránsok Los Angelesben konferenciát rendeznek Oroszország jövőjéről. Az író gyilkos humorrral írja le a „talajosok” és a „liberálisok” küzdelmét a konferencián, ahol, mellesleg, megválasztják az Állami Duma elnökét, a miniszterelnököt és a Szovjetunió Kommunista Pártja helyére kerülő ellenzéki párt vezetőjét (bár azon nagy vita alakult ki, hogy akkor miért ellenzéki).[7]