|
Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. (2005 májusából) |
A Biblia kritikája a Biblia tartalmának, üzenetének, az ihletett voltát hirdető álláspontnak különféle alapokon álló és különféle módszerekkel élő kritikája. A Biblia kritikája lehet ateista (ami magának Istennek a létezését is tagadja), és lehet racionális (ami a különböző természetfeletti jelenségeket utasítja el).
Nem tévesztendő össze a Biblia kritikája a bibliakritikával, mely a filológia és a teológia határterületein álló tudományág, célja a Biblia szövegének és a szöveg hátterének tudományos, kritikai vizsgálata különféle segédtudományok (logika, történelem, régészet, nyelvtudomány, hermeneutika, filológiai hermeneutika, egzegézis stb.) bevonásával.
A keresztény teológia és a legtöbb keresztény egyház nagy mennyiségű hitvédelmi irodalommal rendelkezik. Számos ateista filozófus véleménye szerint a Biblia számos ellentmondással terhelt. Sok hívő foglalkozott ezeknek megmagyarázásával, a Biblia védelmével. A bibliai önellentmondások vizsgálata igen komolyan foglalkoztatja, mind a vallási, mind az ateista oldalt, mind a független szakértőket.
A keresztény hitvédők és az ateista bibliakritikusok közötti nézeteltérés alapvetően a kétféle megközelítés különbségével magyarázható. Amíg az ateizmus számára Isten - és a természetfölötti - nem létező valóság, addig a keresztény hitvédők eleve feltételezik létezését. Sok bibliai ellentmondás éppen ebből a nézeteltérésből fakad, s mivel a megközelítés mindkét oldal felől alapvetően hitbeli meggyőződésen alapszik, a két álláspont között csak alig-alig van érintkezési pont vagy kölcsönös megértés.
Ennek ellenére bizonyos fejlődés megfigyelhető, amennyiben a bibliakritikai elméletek általában rendre cáfolatot nyernek - vagy a történeti[1] vagy a szövegtani kutatások[2] miatt -, így a bibliakritika jelentős fluktuációt mutat: rendre újabb és újabb elméletek valamint ezekre reagáló cáfolatok látnak napvilágot. Összességében azonban elmondható, hogy az 1960-as évek előtti bibliakritikai elméletek már érvényüket vesztették.
Kelszosz (i. sz. 180 k.) volt az első ókori gondolkodó, aki megkérdőjelezte a kereszténység és a Biblia állításait. Porphürioszszal együtt vallotta, hogy a keresztény történetek nem mások, mint a pogány mítoszok átírt változatai. Porhüriosz (i. sz. 232–304) filozófiai kritériumok alapján vetette el a kereszténységet. 15 könyvből álló írását csak Euszebiosztól ismerjük, illetve néhány utalás Iulianus munkáiban is fennmaradt.[3] A „Nimfák barlangja az Odüsszeiában” című írásában több párhuzamra is rámutat a Szentírás és a mítosz között.[4]
Órigenész (i. sz. 184–254), mivel zsidó kortársai kifogásolták a kereszténység körében nagy népszerűségnek örvendő Septuagintát, elkészítette a Hexaplát, az Ószövetség hathasábos kritikai kiadását, ami tartalmazta a
Ezzel a munkájával gyakorlatilag megteremtette a bibliai szövegkritikát.
Tatianosz (2. sz.) a keresztény tanítás egységének védelmében az evangéliumok különböző nézőpontjaiból adódó különbségeket úgy akarta megoldani, hogy a négy evangéliumból egyetlen egységes művet készít, a szír nyelvű evangélium-harmóniáját, a Diatesszaront (i. sz. 175 körül). A zsinatok elítélték törekvését az evangéliumok harmonizálására.
Abraham Ibn Ezra (1092 (1093?) – 1167) Mózes ötödik könyvének vizsgálata során kétségbe vonta, hogy a mózesi könyvek (1Móz – 5Móz) szerzője Mózes lenne.
Baruch Spinoza (1632–1677) szerint a Bibliához ugyanúgy kell közelednünk, mint bármely más irodalmi alkotáshoz. Szemléletével megalapozta a modern kori bibliakritikát.
Richard Simon (1638–1712) Spinoza kritikája nyomán először alkalmazta a modern bibliakritikai szemléletet az Újszövetségre. Kritikai látásmódját igyekezett összhangba hozni a dogmákkal.
Hermann Samuel Reimarus (1694–1768) vezette be az ún. történeti Jézus fogalmát. Elmélete szerint külön kell választani a történeti Jézust (aki valójában élhetett Palesztinában) a hit Krisztusától, aki csak a tanítványok tudatában él, nem a valóságban. Az evangéliumokat elvetette, egyértelmű hamisítványoknak tartva azokat. Reimarus szerint Jézus küldetése kudarcot vallott halálával, amit tanítványai nem tudtak elfogadni, ezért holttestét ellopták és azt híresztelték, hogy feltámadt.
Heinrich Eberhard Gottlob Paulus (1761–1851) elfogadhatatlannak találta azt a nézetet, hogy Krisztus és tanítványai csalók voltak. A Reimarus által felvetett problémára azt a megoldást javasolta, hogy külön kell választani az evangélisták által leírt történelmi tényeket és a leírt magyarázatot. Például a kánai menyegző bor-átváltoztatása csak tréfa volt, Jézus előre tudta, hogy a bor nem lesz elég stb. Jézus kiváló férfiú, de nem megváltó, a tanítványok téves megítélése miatt került az evangéliumokba.
Ferdinand Christian Baur (1792–1860) a hégeli dialektika (tézis-antitézis-szintézis) elméletét alkalmazta munkája során. Véleménye szerint a korai kereszténység valójában két, egymással versengő pártot képviselt: a zsidó petrinusok (Péter követői) és a pogány paulinusok (Pál követői). Ezek, mint tézis és antitézis alkotják azt a két oldalt, ami alapján megszületett a szintézis a katolikus egyházban. Szembefordul az újszövetségi könyvek hagyományos keltezésével, és azt állítja, hogy ezek a 2. században keletkeztek (Például Márk i. sz. 130, Lukács i. sz. 150, Máté még később, míg János már a szintézis kora). Pál leveleiből csak azt a négyet (Galata levél, Korinthusiakhoz írt két levél és a Római levél) tartja hitelesnek, amiből kiolvasható a vita a kortárs zsidókkal.
David Friedrich Strauss (1808–1874) véleménye szerint az újszövetségi iratokat nem tekinthetjük megbízható történeti forrásnak, ekkor ugyanis arra a következtetésre kellene jutni, hogy természetfeletti létezik. Szét kell tehát választani a mítoszt (a hit Krisztusát) a történelemtől (a történelmi Jézustól). Mítosz-elmélete szerint az evangéliumok a 2. században keletkeztek, tehát történelmi hitelességük kétséges.
Bruno Bauer (1809–1882) már teljesen elvetette az újszövetségi iratokat, mint történelmileg hiteles forrásokat.
Gerhard Kroll (1910-1963) "Jézus nyomában" című könyvében a régészet eredményeit ismertetve keresi a választ arra a kérdésre, hogy a hagyomány fonalát követve vissza lehet-e jutni a történeti Krisztushoz.[5]
A bibliai ellentmondások kutatása egy igen nagy körültekintést igénylő kutatási terület, akárcsak minden olyan irat kutatása, amely igen régen keletkezett. Az ellentmondásosnak látszó szakaszok egy része a kor, a gondolkodás, a nyelvhasználat ismeretével kiküszöbölhető, de az ateisták szerint így is marad bőven olyan ellentmondás, amely csak nagyon erőltetett módon volna kimagyarázható. Az ateisták gyakran használják ezeket a biblia hitelességének, abszolút igaz voltának megkérdőjelezésére és egyben annak alátámasztására, hogy a Biblia egyszerűen egy mitológikus mű a sok közül.
A bibliai ellentmondások kutatása a bibliakritika egy alfejezete, az pedig egy olyan diszciplína, amely kapcsolódik a filológiához, a teológiához, a történelemtudományhoz, a nyelvészethez, és a filozófiához is. A bibliai ellentmondások kutatásánál a Biblia kontextusának, a kor történetének, nyelvhasználatának, gondolkodásmódjának ismerete fontos lehet.
A Vatikán hivatalosan támogatott dokumentumai alapján úgy tűnik, hogy inkább a fundamentalista szó szerinti értelmezés ellen van, de ez nem egyértelmű, inkább csak kritika formájában nyilvánul meg, a Vatikán inkább hajlik a szimbolikus értelmezés felé.
Katolikus szempontból ismert ez a fajta kritikus hozzáállás a Bibliához. Mivel azonban a Vatikán hivatalos álláspontja szerint a Szentírás nem olyan jellegű szakkönyv, amelynek szavait szó szerint kell értelmeznünk, ezért nem is tulajdonít a katolikus egyház az ateista szempontból „bibliai ellentmondások”-nak nevezett összehasonlításoknak különösebb jelentőséget. Bolberitz Pál és a jezsuita Alszeghy professzor megvilágításában a bibliai kifejezéseket a vatikáni szemlélet szerint úgy kell tekintenünk, mint például a „napfelkelte” szót. Ezt a magyar kifejezést sem töröljük a magyar nyelvből, pedig tudományos szempontból hibásnak tekinthető, ellentmondásos a csillagászat tudományának jelenlegi állása szerint. Egyfajta régi világnézetet őrzött meg ez a kifejezés, mégis minden magyar nyelvet beszélő számára világos, miről van szó. Nevetséges lenne az új nap kezdetét jelző hajnali világosság létét megkérdőjelezni, mert a jelenség leírására szolgáló kifejezés nem megfelelő. Összefoglalva: a Biblia a Vatikán mai értelmezése szerint nem egységes szimbólumrendszerben beszél, mivel könyvei keletkezése között akár több ezer év is eltelhetett.
Ráadásul a Biblia a keresztények egy nagy része szerint bár isteni kinyilatkoztatás alapján keletkező, de emberek által összeállított mű, így aztán legalább annyira és szükségszerűen tükrözi az emberek Istenről alkotott, folyamatos történelmi fejlődés alatt álló képét, mint magukat az isteni igazságokat. Rövidebben szólva, Isten (mint jó pedagógus) mindig az emberiség értelmi, erkölcsi színvonalának megfelelően nyilatkoztatja ki igazságait, így ezek akár időben változhatnak is. A teológia álláspontja szerint a Szentlélek felügyelte a Biblia írását és összeállítását, és vigyázott arra, hogy „szakasztott hülyeség” ne kerüljön az írások közé. A legtöbb keresztény teológus – alappal vagy alap nélkül – rámutat arra, hogy lényegesebb dogmatikai kérdésekben a Biblia egységes képet mutat, amely azonban nem statikus, hanem egy dinamikus (Ószövetség→Újszövetség) és üdvösségtörténeti jellegű folyamatot tükröz.