A gyermekek figyelnek bennünket

A gyermekek figyelnek bennünket
(I bambini ci guardano)
1944-es olasz film
RendezőVittorio De Sica
Műfajfilmdráma
Forgatókönyvíró
Főszerepben
  • Emilio Cigoli
  • Luciano De Ambrosis
  • Isa Pola
  • Adriano Rimoldi
  • Giovanna Cigoli
  • Dina Perbellini
  • Tecla Scarano
  • Ernesto Calindri
  • Olinto Cristina
  • Mario Gallina
  • Armando Migliari
  • Riccardo Fellini
  • Achille Majeroni (1881–1964)
  • Aristide Garbini
  • Giovanna Ralli
  • Giulio Alfieri
  • Marcello Mastroianni
  • Augusto Di Giovanni
  • Jone Frigerio
  • Gino Viotti
  • Lina Marengo
ZeneRenzo Rossellini
OperatőrRomolo Garroni
DíszlettervezőGuido Fiorini
Gyártás
GyártóScalera Film
Ország Olaszország
Nyelvolasz
Játékidő85 perc
Képarány4:3
Forgalmazás
ForgalmazóNetflix
Bemutató1944
További információk
A Wikimédia Commons tartalmaz A gyermekek figyelnek bennünket témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A gyermekek figyelnek bennünket egy 1943-as olasz film, amelyet Vittorio De Sica rendezett, Cesare Giulio Viola Pricò című regénye alapján. A film terjesztése a háborús események miatt nehézségekbe ütközött.

A filmtörténészek, Luchino Visconti kortárs Megszállottságával és Alessandro Blasetti 4 passi tra le folléjával együtt fordulópontnak tekintik az olasz filmművészetben, amelyek a vígjáték és a szentimentális feuilleton témáinak feladását jelzik, s inkább a hétköznapi emberek drámáit taglalják, így előrevetítve azt a tendenciát, amely néhány évvel később a neorealizmushoz vezetett.

A torinói Luciano De Ambrosis intenzív szerepeltetése De Sica számára a gyermekkor körülményeinek szentelt filmsorozat kezdetét jelenti, a későbbi Fiúk a rács mögöttben vagy a Biciklitolvajokban szereplő kisfiúként. Ez egyben az első film, amelyben hivatalossá teszik Zavattinivel való együttműködését, amely az 1940-es és 1950-es évek olasz filmművészetének egyik sarokkövét fogja képezni.

Cselekmény

[szerkesztés]
Pricò (Luciano De Ambrosis) egy jelenetben

Pricò, egy ötéves kisfiú, aki szüleivel, apjával, Andreával és anyjával, Ninával él Róma egyik zsúfolt negyedében, ártatlan szemével figyeli a történetet, amely családja fájdalmas széteséséhez vezet. Ezt anyja kapcsolata egy másik férfival, Robertóval idéz elő, akivel a nő egy napon elhagyja otthonát. Az apa, hogy elkerülje a gyermek lelki sérülését, a nagynénjénél helyezi el, aki szabóműhelyt vezet, s ahol a fiúcska hallja a felnőtt munkások mosdatlan beszédeit; a nagynénje azonban nem hajlandó magánál tartani. Andrea ezután vidéken élő édesanyjánál igyekszik elhelyezni, de a környezet még itt is ellenségesen fogadja a gyermeket, aki súlyosan megbetegszik, és apja hazaviszi. Itt az anyja meglátogatja, és bűnét megbánva kéri, hogy visszatérhessen a hozzájuk, férje bocsánatát elnyerve. A család egységének helyreállítására tett kísérletként Andrea elviszi feleségét és fiát nyaralni a tengerhez Alassióba, egy panzióba, ahol anya és gyermeke akkor is tovàbbmaradhatnak, amikor a férfinek vissza kell térnie munkájához, Rómába.

Roberto nyomára bukkan Ninának a tengerparti üdülőhelyen, és folytatják házasságon kívüli kapcsolatukat a megdöbbent kisfiú szeme láttára, aki megpróbál elszökni, hogy visszatérjen Rómába az apjához, komoly kockázatot vállalva, amíg a csendőrök rá nem találnak. Rómába visszatérve az asszony otthonhagyja fiát, és ismét elmegy szeretőjével, amit levélben közöl férjével. Az apa kétségbeesetten beíratja a gyermeket egy vallási iskolába, majd megöli magát. Amikor az anya és a házvezetőnő, akit a gyermek nagyon szeret, elhozza neki a tragikus hírt, Pricò köszönti az idős asszonyt, de nem hajlandó megölelni anyját, úgy távozik a bentlakásos iskolába. Pricò és szülei drámáját az emberek morbid és vulgáris kíváncsisága tarkítja, akik mind a római társasházban, mind Alassio tengerpartján cinikusan és rosszindulattal kommentálják a család szomorú eseményeit.

A film készítése

[szerkesztés]

Tárgya

[szerkesztés]

A gyermekek figyelnek bennünket, az ötödik film De Sica rendezésében, s ez az első, amelyben nem szerepel színészként, hogy minden figyelmét a filmre irányíthassa, és kizárja azt a megnyugtató és pozitív képet, amelyet ő mint színész addig képviselt.[1] A film a Pricò című novellán alapul, amelyet Cesare Giulio Viola író-drámaíró 1928-ban adott ki a Treves-nél, majd 1943-ban Mondadori újra kiadta a film várható megjelenése alkalmából,[2] és amiről De Sica Adolfo Franci kritikustól értesült.[3] „Azt a regényt – emlékezett vissza De Sica körülbelül harminc évvel később – akkor olvastam, amikor már nagyon belefáradtam a »fehér telefonos« formulába vagy a romantikus, régi, elavult moziba. Türelmetlenül vártam az alkalmat, hogy közelebb kerüljek az emberekhez”.[4]

A filmben más a végkifejlet, mint a regényben, tekintve, hogy abban a gyermek megbocsát az anyjának, de De Sica visszautasítja a katarzist.[5] A cím is változik, Viola kezdeti és erős ellenállása ellenére, aki bár nyitott volt minden más módosításra, ellenezte ezt a változtatást.[6] A címet végül Zavattini javaslatára találták meg, egyik rovatának fejlécét másolva, amelyet az 1930-as évek végén vezetett a Grazia című hetilapban Gyermekeink figyelnek minket címmel, amelyet kisgyermekes hölgyeknek szentelt.[7]

Forgatókönyv

[szerkesztés]
Találkozó a film előkészítéséhez (balról) Adolfo Franci, az egyik forgatókönyvíró. a rendező Vittorio De Sica, Cesare Giulio Viola a könyv szerzője és háttal Margherita Maglione

A forgatókönyv elkészítéséhez De Sica a könyv szerzőjén kívül a szokásos munkatársait is igénybe vette, akikkel éppen az Un garibaldino al conventót készítette, köztük a holland Margherita Daxhofert (aki Maglioneként mutatkozik be). De az újdonságot itt Cesare Zavattini közreműködése jelenti, akit már korábban is meghívtak a Teresa Venerdìhez, de visszafogottan és a többi forgatókönyvírótól eltérő módon, miközben itt ír alá először hivatalosan De Sica-filmhez.[8]

A robbanékony luzzarai író érkezése felborítja a csoport egyensúlyát, és hamarosan összecsapás robban ki közöttük.[7] „Ez volt az első alkalom – emlékezett vissza Zavattini –, hogy együttműködtem ezekkel az emberekkel, de nem értettük meg egymást, így egy bizonyos ponton a folytatás nagyon nehézzé vált.[3] Ettől a pillanattól kezdve a forgatókönyvírói tevékenységet, amely 1942 májusa és júniusa között indult először Milánóban, majd Rómában,[6] teljes egészében Zavattinire bízták: „De Sica megértette Zavattini képességeit,s és hozzájárult az előző filmje munkálatainak megszakitásához, amelyet elkészíteni szándékozott: rábízta a fő felelősséget a forgatókönyvért.”[7]

Gyártás

[szerkesztés]

A gyermekek figyelnek bennünketet az „Invicta” cég gyártja, jelzi a főcímlista, valójában a Scalera Filmmel,[9] a kor egyik legfontosabb filmes cégével való koprodukcióról van szó, amely ugyanabban az évben további 11 filmet tudott készíteni, de tevékenysége elsősorban propaganda jellegű alkotásokra irányult, olyannyira, hogy ugyanabban az 1942-es évben elkészítette a Giarabub, a Noi vivi és az Addio Kira! című filmeket. Mindhármat Goffredo Alessandrini rendezte, és az Alfa Tau!-t De Robertis írta. Scalera azonban éppen az ehhez a modellhez kevésbé ragaszkodó munkákkal érte el legjobb eredményeit (De Sica és Zavattini filmje mellett Soldati Tragikus éjszakája is).[10]

A forgatás 1942 szeptemberében kezdődött, a külsőket Alassióban[11] forgatták, majd több hónapig, 1943 januárjáig a Scalera római gyáraiban folytatódott, miután '42 decemberében Isa Pola[12] betegsége miatt felfüggesztették. A gyártásban eltöltött sok hónap miatt a film 1943 tavaszára készült el, ezért az Olaszországot abban az időszakban megrázó drámai háborús események miatt forgalmazási nehézségekkel kellett szembenéznie.[13]

Kapcsolat a cenzúrával

[szerkesztés]

A filmben De Sica két olyan témát dolgoz fel, amelyet az immár húsz éves olasz fasizmus filmművészete nem engedélyezett: a női házasságtörést és az öngyilkosságot. „A gyermekek figyelnek bennünket – írta De Santi –, ez egy bátor film, vagy legalábbis határozottan szokatlan, a negyvenes évek filmjelenében a házasságtörést legfeljebb a budapesti hamis kontextusban játszódó felsőbb osztálybeli vígjátékok szemléltetik,”[14] míg az öngyilkosság, akárcsak a gyermekkori boldogtalanság, nem létezhetett az idealizált fasiszta világban. Ehelyett „De Sica egy nem virilis apát, egy házasságtörő feleséget, egy gyereket mutat be, aki házasságtörés és öngyilkosság tanúja. Nagyon távoli cselekmény a rövid, idő előtti mosolygós hangokkal. Kemény film, nem lehetséges happy end.”[15] A cenzúra beavatkozásától való félelem miatt azonban két befejezést kellett leforgatni, az egyiket – azt, amelyik megmaradt –, amelyben a gyermek elutasítja anyját, a másikban pedig Pricò újra átöleli, megbocsátva neki.[16]

Szereplők

[szerkesztés]
Giovanna Cigoli és Luciano De Ambrosis
Luciano De Ambrosis
Isa Pola Luciano De Ambrosisszal
Pricò a vasút mentén szökik, ahol fennáll a veszélye, hogy elgázolja egy vonat
A drámai befejezés, amelyben a gyermek elutasítja anyját, és visszamegy a bentlakásos iskolába

Pricò nehéz szerepét Luciano De Ambrosis, torinói kisfiú játszotta, aki a forgatás kezdetekor még nem töltötte be a 6. életévét, és aki később ismert és elismert szinkronszínész lett. Egy akkoriban divatos gyakorlatot követve (mint az előző évben, amikor Mariù Pascolit választották a Piccolo mondo anticóhoz) a Scalera Film versenyt hirdetett egy kis szereplő kiválasztására, amelyre több száz fénykép érkezett.[17] .A gyermek, egy Fiat-munkás fia, amikor De Sica kiválasztotta, aki korábban egy iskolai színdarab alkalmával felfigyelt rá, nemrég veszítette el édesanyját, és mint ő maga mondta, ez nagyon érzékennyé tette a családi fájdalom iránt.[18] A meghallgatások a gyermek kiválasztására, majd annak finomítására a forgatáson való jelenlétében több mint egy hónapig tartottak.[19] A kis szereplő esetében De Sica a gyakorlatban bizonyítja nagyszerű gyerekszínész-rendezési képességét, ahogyan a Sciusciàban a nagyon fiatal marginalizáltakkal és a kis Enzo Staiolával a Biciklitolvajokban[8] teszi, és amely egyes kommentátorok szerint Nápoly aranya[20] két epizódjában folytatódik.

A kis Luciano mellett a jól ismert színészek triója, Isa Pola, Emilio Cigoli és Adriano Rimoldi működik közre számos más szereplő támogatásával, akik tartalmat adnak a „domináns erkölcsi konformizmus felmondásának”, amelyet a lélektelen és nyomasztó környék bérlői képviselnek. Róma külvárosa, ahol Pricò családja él (köztük Tecla Scarano színésznő, akit De Sica akkor ismert meg, amikor mindkét gyerek debütált a nápolyi színházban[8]) és a tengerparti társadalmi csoport balgasága miatt. Alassióból, amelyben kiemelkedik a fiatal Ernesto Calindri[1] által alakított üres és nyüzsgő életművész. Megemlítesük nélkül, néhány jövőbeli fontos színész másodlagos részekben vett részt a filmben: Marcello Mastroianni, itt egy egyszerű statiszta, Giovanna Ralli, egy pár pillanatra felbukkanó lány és Riccardo Fellini az Alassio pályaudvarán forgatott nagyon rövid képsorban.

Egyéb tudnivalók

[szerkesztés]

A készítés során De Sica leváltotta a operatőrt, mivel nem volt elégedett Giuseppe Caracciolo munkásságával. A feladatot ezután Otello Martellire bízták, aki befejezte a filmet.[21] A leendő rendező és producer, Paolo Moffa látta el itt a rendezőasszisztensi feladatokat, míg a zenében De Sica ismét Renzo Rossellinire támaszkodott, aki az addigi négy filmből háromhoz már elkészítette a filmzenét.

Fogadtatás

[szerkesztés]

Rosszul és zavartan terjesztették a filmet a háború sújtotta országban, ahol az éppen véget ért, majd kettészakadt. De Ambrosis emlékei szerint 1943 végén mutatták be Velencében (ahova Scalera – és De Ambrosis családja is – a Cinevillaggióba költözött),[18] még akkor is, ha erre az eseményre nincs bizonyíték. A filmet azonban csak 1944 végén terjesztette Észak-Olaszországban az Olasz Szociális Köztársaság, alkalmanként, „az egyetlen olyan film, amely bizonyos kulturális szinten konszenzus és a környező valósággal szembeni maximális menekülés produkciója volt.”[22]

Kortárs kritika

[szerkesztés]

„A film higgadt és intenzív ereje – írta Cristina Bragaglia – mindenki számára nyilvánvaló volt, már az első bemutatóktól fogva, a háború okozta hanyatlás légkörében.”[23] Valójában a rendelkezésre álló kevés kommentár De Sica filmjének elismerését fejezi ki, aki azonban, miután elutasította azt a kérést, hogy északra is költözzön a Salòi Köztársaság filmművészete rendezésére, eltávolították a nevét a stáblistáról.[4] „Nehéz – írta a Corriere della Sera –, hogy azok a történetek, amelyekben a gyermekkor a főszereplő, a kötél felmutatása és mindenesetre hamis hangok hallatán a végére érjenek. Ebben az értelemben A gyermekek figyelnek bennünket című film a szabály alóli kivételnek tekinthető. Pricò sajnálatos eseményeinek ábrázolása kimért, szerénynek mondható, ha a film formai aspektusának meghatározására alkalmas jelző nem lenne ehelyett a lényeg meghatározására alkalmatlan. Ez egy kegyetlen és iszonyatos realizmus, és mindez egy gyermek szenvedésének kifejezésére szolgál. És minél ügyesebb a rendezés iránya, annál nagyobb a rémület.”[24] » Hasonlóan vélekedett a La Stampa is, amely úgy értékelte a filmet, hogy „gondossággal készült, rengeteg epizóddal, figyelemre méltó művészi árnyalatokkal, az érzelmek finomságával, hogy a szánalmas történet magával ragad, meggyőz és megindít.”[25]

Gazdasági eredmény

[szerkesztés]

Csupán a rendelkezésre álló adatok alapján[26] úgy tűnik, hogy az I bambini ci guardano a megjelenésének alkalmasint nem szerencsés időszaka ellenére jó kereskedelmi sikereket ért el, és akkoriban több mint 18 800 000 lírás bevételt hozott. Ez az összeg a Carment követi, amely meghaladta a 28 milliót, még akkor is, ha abban az évben mindössze tizenöt címről ismertek gazdasági adatok.[27]

Utólagos megjegyzések

[szerkesztés]

A sovány korabeli kritikákhoz képest a retrospektív kommentárok sokkal jelentősebbnek tűnnek a film esetében, amelyek egyöntetűen fordulópontnak tekintik az olasz filmművészetben, esszék, tanulmányok és újrajátszások tárgyává téve. „Fájdalmas és összetett mű – írta De Santi –, amely nemcsak előlegzi a neorealizmust, ugyanúgy és ugyanolyan hangsúlyossággal, mint Visconti Megszállottsága, hanem sok tekintetben túlmutat rajta, a magány és a kommunikálhatatlanság filmjének előképévé válik.[14] Ugyancsak Ernesto G. Laura történelmi rekonstrukciójában De Sica filmjét Viscontié mellé kell helyezni, mint „fordulópontot az előtte és utána (mint) olyan film között, amely határozottan tagad minden vigasztaló eredményt.”[5] De Sica filmográfiájában ez gyökeres változás: „nincs többé egyetemista lány vagy fiatal hölgy, aki a férjhez menésére vár, vagy árvák, akik megváltztatják társadalmi helyzetüket a fiatal és jóképű doktorhoz feleségül menésükkel. A film olyan növény egyik koraérett virága, amely hamarosan teljes termést hoz.”[28]

A háborús évek problémás forgalmát követően De Sica filmje a neorealizmus hullámán 1950-ben ismét forgalomba került, igaz, az eredetihez képest vágott és kicsinyített változatban, ahogyan a rendező maga is felidézte.[29] Abból az alkalomból a La Stampa írta le történelmi jelentőségét: „1942 és 1943 között De Sica még édesen szentimentális és készségesen mosolygó rendező hírében állt. S ehelyett abban a nehéz és szomorú két évben művészi gyümölcsöző útjának döntő szakaszát fejezte be. Azokban a hónapokban a mozi még mindig arra kényszerült, hogy a különféle Benghazira és Giarabubra gondoljon. De Sica ehelyett átérezte a pillanat minden gyötrelmét, és egy szegény elveszett gyermek titokzatos és égető gyötrelmével fejezte ki.”[30]

Ferenc pápa 2017. március 25-én a milánói San Siro stadionban azt tanácsolta minden szülőnek és másoknak, hogy nézzék meg ezt a filmet: „A gyermekek figyelnek bennünket: ez a címe Vittorio De Sica filmjének 1943-ból. Nézz utána. Nézz utána. A gyermekek figyelnek bennünket. És mellesleg szeretném elmondani, hogy a háború utáni és valamivel későbbi olasz filmek – általában – az emberiség igazi »katekézise«”.[31]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Jean A. Gili, cap. Nascita di un cineasta in Bianco e nero, cit. in bibliografia, p. 57
  2. ↑ Cosulich, cap. Gli esordi in De Sica, cit. in bibliografia, p. 29
  3. ↑ a b Zavattini in Cinecittà anni Trenta, cit. in bibliografia, p. 1164
  4. ↑ a b De Sica in Cinecittà anni Trenta, cit. in bibliografia, p. 488
  5. ↑ a b Ernesto G. Laura, cap. I fili della lunga transizione in Storia del cinema italiano, cit. in bibliografia, p. 26
  6. ↑ a b Articolo di A. Franci, Primi piani, n. 6 giugno 1942
  7. ↑ a b c De Santi nella monografia I bambini ci guardano, cit. in bibliografia, p. 34
  8. ↑ a b c Pecori, De Sica, cit. in bibliografia, p. 38
  9. ↑ Cfr.la scheda Crediti nella monografia I bambini ci guardano, cit. in bibliografia, p. 10
  10. ↑ Paolo Lughi, La Scalera film in Storia del cinema italiano, cit. in bibliografia, p. 395
  11. ↑ Notizia in Primi piani, n. 9, settembre 1942
  12. ↑ Lo schermo, n. 12, dicembre 1942.
  13. ↑ Cfr. Aldo Bernardini. Il cinema interrotto, in Storia del cinema italiano, cit. in bibliografia, p. 486
  14. ↑ a b De Santi, cit. in bibliografia, p. 40
  15. ↑ Vito Zagarrio, Maturazione di De Sica in Storia del cinema italiano, cit. in bibliografia, p. 172
  16. ↑ Manuel De Sica nella monografia I bambini ci guardano, cit. in bibliografia, p. 15
  17. ↑ Notizie in Lo schermo, n. 7, luglio 1942
  18. ↑ a b De Ambrosis, Quando ero Pricò nella monografia I bambini ci guardano, cit. in bibliografia, p. 17
  19. ↑ Cigoli in Cinecittà anni Trenta, cit. in bibliografia, p. 345
  20. ↑ Cfr. Massimo Garritano Infanzia perduta dei film di de Sica nella monografia I bambini ci guardano, cit. in bibliografia, p. 57
  21. ↑ Martelli in Cinecittà anni Trenta, cit. in bibliografia, p. 734
  22. ↑ Brunetta, cit. in bibliografia, p. 527
  23. ↑ Bragaglia, cit. in bibliografia, p. 122
  24. ↑ Raul Radice, Corriere della Sera del 24 novembre 1944.
  25. ↑ Articolo a firma a.b., La Stampa del 4 novembre 1944.
  26. ↑ Nincsenek hivatalos adatok a filmek harmincas és negyvenes évek eleji bevételeiről. Az ismertetett adatok a Storia del cinema italiano, VI. kötete 670. és azt követő oldalairól származnak. Megjegyzendő, hogy a filmet 1944-esnek tüntetik fel, tekintve, hogy első vetítését 1944. október 27-re datálják.
  27. ↑ Tekintettel az időszak hiányos filmforgalmazási gazdasági adataira, Barbara Corsi: Con qualche dollaro in meno, Róma, Editori Riuniti, 2001, 12. és a köv. oldalaira tudtunk támaszkodni. ISBN 88-359-5086-4
  28. ↑ Angela Prudenzi in De Sica, autore, regista, attore, cit. in bibliografia, p. 197
  29. ↑ Testimonianza di Vittorio De Sica pubblicata nella monografia I bambini ci guardano, cit. in bibliografia, p. 7
  30. ↑ Mario Gromo, articolo ne La Stampa del 20 maggio 1950.
  31. ↑ Visita Pastorale: Incontro con i ragazzi cresimati (Stadio Meazza – San Siro, 25 marzo 2017) | Francesco

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az I bambini ci guardano című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Bibliográfia

[szerkesztés]
  • Vittorio de Sica Barátai Egyesület, A gyermekek figyelnek bennünket (monográfia: G. De Santi és M. de Sica), Róma, Pantheon, 1999, ISBN nélkül
  • Cristina Bragaglia: A történetmesélés öröme. Olasz irodalom és filmművészet 1895–1990, Firenze, La Nuova Italia, 1993, ISBN 88-221-1249-0
  • Gianpiero Brunetta: Az olasz film története (II. köt. – a rezsim mozija 1929–1945), Róma, Editori Riuniti, 2. kiadás. 1993, ISBN 88-359-3730-2
  • Orio Caldiron (szerk.): Fekete-fehér, Vittorio De Sica különszáma, n. 9–12, 1975. szeptember-december
  • Gualtiero De Santi: Vittorio De Sica, Milánó, Il Castoro Cinema, 2003, ISBN 88-8033-259-7
  • Lino Micciché (szerk.): De Sica. Szerző, rendező, színész, Velence, Marsilio, 1992, ISBN 88-317-5700-8
  • Delia Morea: Vittorio De Sica, férfi, színész, rendező, Róma, Newton Compton, 1997, ISBN 88-8183-852-4
  • Franco Pecori: Vittorio De Sica, Firenze, La Nuova Italia, 1980, ISBN nincs
  • Francesco Savio: Cinecittà a harmincas években. A második olasz mozi 116 főszereplője beszél (3. kötet), Róma, Bulzoni, 1979, ISBN nincs
  • Az olasz mozi története, VI. kötet (1940–1944), Velence, Marsilio és Róma, Fekete-fehér kiadás, 2010, ISBN 978-88-317-0716-9