C–141 Starlifter | |
A 38085-ös C–141A bal fordulóban az 1960-as évek első felében. Jól láthatóak az erre az időre jellemző festési minták | |
Funkció | Hadászati-hadműveleti katonai teherszállító repülőgép |
Gyártó | Lockheed |
Gyártási darabszám | 285 db (1963–1968) |
Ár | na. |
Rendszeresítők | Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje |
Személyzet | 5-6 fő |
Első felszállás | 1963 |
Szolgálatba állítás | 1965 |
Szolgálatból kivonva | 2006. május 5. |
Méretek | |
Hossz | 44,19 m (A, KAO) 51,30 m (B, C) m |
Fesztáv | 48,80 m |
Magasság | 12 m |
Szárnyfelület | 300 m² |
Tömegadatok | |
Szerkezeti tömeg | 65 542 kg |
Max. felszállótömeg | 147 000 kg |
Hajtómű | |
Hajtómű | 4 db Pratt & Whitney TF33 kétáramú gázturbinás sugárhajtómű |
Tolóerő | 4×90,1 kN |
Repülési jellemzők | |
Max. sebesség | 912 km/h |
Hatósugár | 4723 km |
Hatótávolság | 9880 km |
Legnagyobb repülési magasság | 12 500 m |
Emelkedőképesség | 13,2 m/s |
Szárny felületi terhelése | 490 kg/m² |
A Wikimédia Commons tartalmaz C–141 Starlifter témájú médiaállományokat. |
A C–141 Starlifter nehéz katonai teherszállító repülőgépet az Amerikai Légierő Légimozgékonysági Parancsnokságának igényei alapján tervezte meg a Lockheed az 1960-as évek elején. Hadrendbe állása után a haderő összes katonai konfliktusába szállított hadianyagokat a vietnámi háborútól kezdve az öbölháborúig. Az AMC ezredein kívül később a Légierő Tartalékos Parancsnokságának ezredeiben, majd a Légi Nemzeti Gárdánál és a Légi Oktatási és Kiképző Parancsnokság alatt is szolgált, illetve 1 db-ot a NASA is igénybe vett repülő laboratórium kiépítésére.
Hadrendbe állításakor a lassabb, csillagmotoros C–124 Globemaster II-t váltotta le 1965-ben. A C–5 Galaxy 1970-es szolgálatba állásáig ez a típus volt a NATO legnagyobb kapacitású teherszállító repülőgépe.
Egyik leghíresebb példánya a Hanoi Taxi névre keresztelt C–141A (66–0177), amellyel 1973. február 12-én a legelső 40 fős csoport amerikai hadifoglyot vitték haza Hanoiból az Államokba, a „Hazatérés” hadművelet kezdeteként (két másik C–141A és egy C–9A követte még aznap). Az STS–51–L legénységének megmaradt holttesteit is ezzel a típussal szállították el 1988. augusztus 30-án a Kennedy Űrközpontból a Delaware állambeli Dover Légierő-bázisra.
Az utolsó példányok az amerikai haderő egészségügyi szállításait végezték a világ különféle pontjairól a németországi Spangdahlembe.
A Légierő hadrendjéből 2006. május 5-én vonták ki az utolsó példányt is, a C–17 Globemaster III váltotta ki a csapatszolgálatból. 11 példány maradt meg és lett kiállítva az Egyesült Államokban.
A legelső sorozatgyártott típusváltozat. Képes volt rakterében 138 fő utast, vagy 80 hordágyat, illetve 10 db 463L (HCU-6/E) típusú szabvány palettát szállítani, 28 900 kg tehertömeggel. Különleges árukat is szállíthattak, mint az LGM–30 Minuteman interkontinentális ballisztikus rakéta. Hamar kiderült, hogy emelőkapacitása jóval nagyobb, mint a rakodótér hasznos térfogata, így nem tudták gazdaságosan kihasználni azt (rövid volt a törzs).
A NASA egy demonstrációs gépet kért L–300 jelzéssel, melynek törzsét kissé átalakították a Kuiper légi obszervatórium (Kuiper Airborne Observatory, KAO) számára. A gépen nagy magasságban repülve üzemeltették a távcsövet. A NASA NC–141A névvel látta el, és a kaliforniai Ames Kutatóközpontjában települ, a Moffett Szövetségi repülőtéren (Moffett Federal Airfield).
Az A altípus szolgálata során a kihasználhatatlan teheremelési képességek egyre zavaróbbak lettek, ezért az A törzsét meghosszabbították. Ezt a módosítást az addig legyártott 270 db gépre elvégezték. Ez lett a C–141B. Az új toldalékokat a szárny előtti és utáni törzsszakaszokra építették be, ezzel 7,11 méterrel (23 lábbal és 4 hüvelykel) meghosszabbítva a törzset. Az így kapott rakterületben elhelyezhető hordágyak száma 103 darabra nőtt, 13 darabra a palettáké, 205 főre a szállítható katonák száma, illetve 168 fő ejtőernyős deszantolhatott, vagy ezekkel egyenértékű más árut szállíthatott. Ebben a módosításban építették a teljes flottaállományba a légiutántöltő csonkokat is a kabin fölé. Az átépítés 1977 és 1982 között zajlott le, az első C–141B 1979 decemberében érkezett meg a csapatokhoz. Ez a program 90 db új építésű C–141A szállítókapacitásának felelt meg.
1994-ben az akkor meglévő 13 db B SOLL II (Special Operations Low-Level II) névvel jelzett átalakításon esett át. Ezek a gépek kis magasságú éjszakai repülési profilokra lettek felkészítve, ennek megfelelő navigációs berendezésekkel és megerősített önvédelmi rendszerekkel. A gépeket a Légimozgékonysági Parancsnokság (AMC) üzemeltette a Légierő Különleges Műveletek Parancsnokságával (Air Force Special Operations Command, AFSOC) közösen. Ezeket a változatokat szintén erre a feladatkörre felkészített C–17-esek váltották le.
1990-ben a meglévő 63 db C–141-re újabb modernizálási programot dolgoztak ki, majd ezek a C jelölést kapták. Fejlesztett avionikai és navigációs rendszereket építettek a gépekbe és modernizálták a műszerfalakat is, ellátva többfunkciós folyadékkristályos kijelzőkkel (MFD) azokat. A modernizáció célja az volt, hogy a C–17-esek érkezéséig hatékonyabban lehessen üzemeltetni a Starlifter-flottát.
A típust egyedül az amerikai fegyveres erőknél és a NASA-nál állították szolgálatba, más országnak exportálva nem lett.
11 db gép maradt fenn az utókornak (a Légierő sorozatszámai láthatóak).
A típus legelső katonai szolgálata a vietnámi háború idején kezdődött.
Üzemeltetése során 21 db gép semmisült meg: 9 db A, 11 db B és 1 db C.