Felségjogok az Egyesült Királyságban

A felségjogok vagy királyi előjogok alatt az Egyesült Királyság kodifikálatlan alkotmánya alapján mindazon joghatóságot, kíváltságot, privilégiumot és mentelmi jogot értjük, amely a brit uralkodóhoz ("sovereign") kapcsolódik. Az uralkodó önmagában abszolút autoritást képvisel, és a brit kormány végrehajtó hatalmának a forrása.

Az előjogokat korábban az uralkodó gyakorolta saját kezdeményezésére. A 19. századtól kezdve szokásjog alapján a miniszterelnök vagy a kabinet javaslatára volt szükség, akik döntéseikért a parlamentnek voltak felelősek, hogy az uralkodó előjogával éljen. Az uralkodó alkotmány szempontjából megtartotta annak jogát, hogy a kormányfő javaslatát figyelmen kívül hagyja, de gyakorlatban csak rendkívüli helyzetben döntött így, vagy ahol nem volt elég precedensértékű körülmény.

Ma a felségjogok az Egyesült Királyság politikájában a külügyi, védelmi, valamint nemzetbiztonsági ügyekben jelennek meg. Az uralkodónak jelentős az alkotmányos súlya ezekben az ügyekben, de döntési szabadsága meglehetősen korlátozott, ugyanis e jogkörök valójában a miniszterelnök és más miniszterek vagy kormányzati tisztségviselők kezében vannak.

Felségjogok

Felségjogok a törvényhozásban

IV. Vilmos, az utolsó uralkodó, aki felségjog alapján önkényesen feloszlatta a Parlamentet

Az uralkodó egyik történelmi előjoga a Parlament feloszlatása volt, amely talán az a jogkör volt, amelyet az uralkodó önmaga belátása szerint gyakorolhatott, és amely a legnagyobb vitapontot jelentette az alkotmány értelmezésénél.^[1] Ezt az előjogot általában a Parlament és a miniszterelnök kérésére gyakorolta, saját belátása szerint vagy bizalmatlansági indítvány következtében. Az alkotmányelméleti szakemberek véleménye eltérő volt arról, hogy lehetséges-e a Parlament egyoldalú feloszlatása manapság. Sir Ivor Jennings azt írta, hogy a feloszlatás magában foglalja a "miniszterek beleegyezését", és ennélfogva az uralkodó nem oszthatja fel a Parlamentet miniszteri beleegyezés nélkül. "Ha a miniszterek nem hajlandók ilyen tanácsokat adni, akkor nem tehet többet, mint elbocsátja őket". A.V. Dicey azonban úgy vélte, hogy bizonyos szélsőséges körülmények között az uralkodó egyedül is feloszlathatja a Parlamentet, azzal a feltétellel, ha "olyan alkalom adódott, amikor jó oka van az uralkodónak feltételezni, hogy a Parlament nem a választókat képviseli".^[2]

Az uralkodó másik fontos előjoga a törvények szentesítése (Royal Assent), ami a törvények hatálybalépésének utolsó mozzanata. Anna brit királynő volt az utolsó, aki megtagadta egy Parlament által elfogadott törvény szentesítését, azaz élt vétójogával. Az uralkodó gyakorlatban nem akadályozza a törvényhozási folyamatot.

Felségjogok a végrehajtó hatalom terén

A miniszterelnök kinevezését elméletileg szintén királyi előjog szabályozza. Elvileg az uralkodó kinevezhet miniszterelnöknek bárkit, de a gyakorlatban az a személy kerül kinevezésre, aki a legalkalmasabbnak bizonyul az alsóház többségének irányítására. Általában ez annak a politikai pártnak a vezetője, amelyet a parlamenti választások után úgy választanak be a Parlamentbe, hogy parlamenti többsége van. Nehézségek adódhatnak azzal a parlamenttel, amelyben egyetlen pártnak sincsen többségi támogatása, ahogy legutóbb 2017-ben fordult elő.

Ebben a helyzetben alkotmányos konvenció szerint az előző hivatalban lévőnek első joga van koalíciós kormányt alakítani és kinevezést kérni.^[3] Ha a miniszterelnök a parlamenti ülés közepén nyugdíjazása mellett dönt, akkor ha nincs egyértelmű "várakozó miniszterelnök" (pl. Neville Chamberlain 1937-ben vagy Anthony Eden 1955-ben) az uralkodónak elvileg utódot kell választania (miután megfelelő tanácsokat vett, nem feltétlenül a leköszönő miniszterelnöktől), de az utolsó uralkodó, aki aktívan részt vett egy ilyen folyamatban, V. György volt, aki Stanley Baldwint nevezte ki Lord Curzon helyett 1923-ban. A modernebb időkben az uralkodó az érintett politikusokra bízta, hogy privát konzultációk útján válasszanak utódot (Winston Churchill 1940 májusában, Harold Macmillan 1957 januárjában, Alec Douglas-Home 1963 októberében). Manapság az uralkodónak nincs mérlegelési jogköre, mivel a kormánypárt új vezetőt választ, akit majdnem automatikusan kineveznek, amikor az alsóház többségének támogatását bírja (legutóbb Theresa May 2016-ban vagy Boris Johnson 2019-ben).^[4]

A végrehajtó hatalomhoz tartozó felségjog továbbá a nemzetközi törvények ratifikálása, amelyet a 2010-es alkotmányreform megszüntetett, valamint ezekhez tartozik máig a hadiállapot kinyilvánítása. Ezeket a jogköröket az uralkodó kizárólag a miniszterelnök vagy a kabinet javaslatára gyakorolta.

Felségjogok a bírói hatalom terén

A bírói hatalmat leginkább érintő felségjog a kegyelem joga, amelynek két eleme van: a kegyelem és a nolle prosequi megadása. A kegyelmek kiküszöbölhetik a "fájdalmakat, büntetéseket" a büntetőítéletből, bár maguk nem távolítják el az ítéleteket. Ezt a hatáskört általában a belügyminiszter tanácsára gyakorolják; az uralkodónak nincs közvetlen szerepe a használatában. A nolle prosequi megadását Anglia és Wales legfőbb ügyésze (vagy annak megfelelője Skóciában vagy Észak-Írországban) végzi a korona nevében, hogy az egyén ellen bírósági eljárást leállítson. Ezt a bíróságok nem vizsgálhatják felül, amint az egyik ilyen eset megerősítette, és ez nem számít felmentésnek; az alperest később ugyanazon vád alapján bíróság elé állíthatják.^[5]

Hivatkozások

1. Barnett (2009) p. 106
2. Barnett (2009) p. 107
3. Barnett (2009) p. 114
4. Barnett (2009) p. 115
5. Barnett (2009) p. 117

Irodalom

• Barnett, Hilaire. Constitutional & Administrative Law, 7th, Routledge-Cavendish (2009). ISBN 978-0-415-45829-0 
• Bagehot, Walter. The English Constitution.. Cambridge University Press (2001). ISBN 978-0-511-05297-2 
• Carroll, Alex. Constitutional and Administrative Law, 4th, Pearson Longman (2007). ISBN 978-1-4058-1231-3 
• Holdsworth, W. S. (1921). „The Prerogative in the Sixteenth Century”. Columbia Law Review 21 (6), Kiadó: Columbia Law School. DOI:10.2307/1111147. ISSN 0010-1958. JSTOR 1111147. 
• Textbook on Administrative Law, 6, Oxford University Press (2009). ISBN 978-0-19-921776-2 
• Loveland, Ian. Constitutional Law, Administrative Law, and Human Rights: A Critical Introduction, 5th, Oxford University Press (2009). ISBN 978-0-19-921974-2 
• Ministry of Justice: Review of the Executive Royal Prerogative Powers: Final Report, 2009. [2011. március 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. június 8.)
• Waite, P. B. (1959). „The Struggle of Prerogative and Common Law in the Reign of James I”. The Canadian Journal of Economics and Political Science 25 (2), Kiadó: Blackwell Publishing. DOI:10.2307/139057. ISSN 0315-4890. JSTOR 139057. 
• Williams, D. G. T.. „The Prerogative and Parliamentary Control”. The Cambridge Law Journal 29 (2), Kiadó: Cambridge University Press. ISSN 0008-1973. 

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Royal prerogative in the United Kingdom című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.