Kis- és nagybetűk

Williamsburgi 18. századi nyomda betűi

A tipográfiában és a helyesírásban megkülönböztetett kisbetűk és nagybetűk (minuszkulák és majuszkulák, angol nyelvterületen lower case és upper case) az írásrendszer betűinek két karakterkészletét alkotják.

A latin írás nagybetűi az A, B, C stb., kisbetűi az a, b, c stb.

A legtöbb nyugati nyelv (legalábbis azok, amik a latin, cirill, görög, örmény vagy kopt írásrendszert használják) megkülönböztet egymástól kis- és nagybetűs írásmódokat. Sok más írásrendszerben viszont nincs ilyen megkülönböztetés, például a grúz, héber és dévanágari írásokban. Ha egy ábécé ismeri a kis- és nagybetűk fogalmát, az összes vagy csaknem az összes betűjének létezik mindkét formája. A kis-nagybetű páros mindkét tagját ugyanazon betűnek tekintik: megegyezik a nevük, kiejtésük és az ábécé szerinti rendezésük is. Nagybetűs alakkal nem rendelkező betűre sokáig példa volt a német ß.[1] Nagybetűs formában általában két betűvel írják („SS”), de 2017. júliusa óta a német helyesírás használja a nagybetűs alakját, az ẞ-t is.[2]

Az egyes nyelvekben különböző helyesírási szabályok határozzák meg, hogy milyen helyzetben kell kis- vagy nagybetűket használni.

Az angol nyelvben például nagybetűvel kezdik a mondat első szavát, a tulajdonneveket, a tulajdonnévből képzett mellékneveket, nagybetűvel írják a monogramokat és mozaikszókat, az egyes szám első személyű „I” névmást, egyéb esetekben kisbetűt használnak. Nyomatékosításra is használnak nagybetűket, például főcímek és rovatcímek esetén (ilyenkor gyakran kiskapitálissal).

A német nyelvben minden főnév nagybetűvel kezdődik. A magyar nyelvben viszont a hetek, hónapok nevei, a népnevek, vallások nevei és az ünnepek nevei is csupa kisbetűvel íródnak.

Összehasonlító táblázat

[szerkesztés]

Íme a magyar nyelvben használt (egyjegyű) kis- és nagybetűk összehasonlítása. A pontos megjelenés függ a használt betűkészlettől.

Nagybetűk: A Á B C D E É F G H I Í J K L M N O Ó Ö Ő P Q R S T U Ú Ü Ű V W X Y Z
Kisbetűk: a á b c d e é f g h i í j k l m n o ó ö ő p q r s t u ú ü ű v w x y z

A többjegyű betűk (cs, dz, dzs stb.) jegyeit csupa nagybetűs írás esetében teljesen nagybetűsítik (CS, DZ, DZS), címek, tulajdonnevek, mondatkezdő pozíció esetében csak az első jegyét (Cs, Dz, Dzs).

Története

[szerkesztés]
A Codex Ebnerianus (c. 1100) részlete, minuszkulákkal

Az első ábécéket egyenletes méretű („kétvonalas”), gondosan kidolgozott nagybetűkkel írták. Ezek a majuszkulák a tollal való gyors lejegyzés során fokozatosan kerekebb, egyszerűbb formákká, például unciálisokká alakultak. Az unciális írásból kifejlődött minuszkuláris betűalakok, mint a félunciális és kurzív minuszkulák már nem maradtak meg a vonalpáron belül („négyvonalasak”).[3] Ezek voltak az előképei a Nagy Károly udvarában Alcuin által használt karoling minuszkulának, ami gyorsan elterjedt Európa-szerte.

Az európai nyelvek – az ógörög és a latin kivételével – kb. 1300-ig nem különböztettek meg kis- és nagybetűket. A latin esetében találtak olyan, i. sz. 79 előttről származó herculaneumi papiruszokat, melyekben előfordultak az a, b, d, h, p és r kisbetűk – Knut Kleve papirológus szakértő szerint „hibásnak tűnik az a feltételezés, hogy a kisbetűk az ötödik századi unciálisokból és a kilencedik századi karoling minuszkulákból alakultak ki”.[4]

Betűegységesítés

[szerkesztés]

A betűegységesítés vagy case folding, azaz egy string átalakítása csupa kis- vagy nagybetűssé számítógépes alkalmazások által gyakran alkalmazott technika. Általában a kis- és nagybetűkre érzéketlen (case insensitive) összehasonlítások végzésére használják (pl. aLMa = AlmA). A magas szintű programozási nyelvek gyakran tartalmaznak beépített eszközt a betűegységesítésre, legalábbis az ASCII karakterkészleten belül.

Bővebben: Kisbetű-nagybetű érzékenység

Unicode-betűegységesítés és script-azonosítás

[szerkesztés]

A Unicode szabvány a betűegységesítést a karakterek három case-mapping (megfeleltetési) tulajdonságán keresztül határozza meg: nagybetű, kisbetű, illetve címben szereplő betű (titlecase). Ezek a tulajdonságok minden kis- és nagybetűket elkülönítő Unicode scriptben (kb. írásrendszerben) összekötnek minden egyes karaktert a megfelelő (lower case, upper case, title case) párjaival.

Speciális esetek

[szerkesztés]
  • A görög Σ két kisbetűs formával is rendelkezik: szóvégi helyzetben „ς”, egyébként „σ” a helyes írásmód.
  • A kaukázusi nyelvek írásakor használt cirill Ӏ (палочка) kis- és nagybetűs formája megegyezik (és írógépen mindkettőt 1-esként szokás leírni).
  • A legtöbb latin nyelvtől eltérően, ahol az „I” kisbetűs alakján pont van „i”, a török nyelv megkülönböztet pont nélküli és pontos i betűket, tehát létezik a kis ı és a nagy İ is (érdekes módon a j-J párosra ez nem terjed ki, a J kis alakja nem ȷ, sem pedig a j nagy alakja sem J̇). A török ábécét mintául vevő gagauz ábécében is létezik a megkülönböztetés.

Kapcsolódó jelenségek

[szerkesztés]

Néhány orto- és tipográfiai jelenség, ami szintén alkalmas lehet kiemelésre:

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Valójában 2008. április 4-én U+1E9E LATIN CAPITAL LETTER SHARP S néven bekerült a Unicode 5.1 szabványba
  2. ↑ Dr. Kerstin Güthert: Bericht des Rats für deutsche Rechtschreibung über die Wahrnehmung seiner Aufgaben in der Periode 2011 bis 2016. www.rechtschreibrat.com. (németül) Rat für deutsche Rechtschreibung (2017) 7. o. (Hozzáférés: 2017. november 18.) (PDF: 28 oldal )
  3. ↑ David Harris. The Calligrapher's Bible. 0764156152
  4. ↑ Kleve, Knut. "The Latin Papyri in Herculaneum" in Proceedings of the 20th International Congress of Papyrologists, Copenhagen, 23–29 August 1992. Copenhagen: Museum Tusculanum Press (1994) 

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Letter case című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

[szerkesztés]