Dikumarol | |||
IUPAC-név | |||
3,3'-Metilénbisz(4-hidroxi-2H-kromén-2-on) | |||
Kémiai azonosítók | |||
CAS-szám | 66-76-2 | ||
PubChem | 653 | ||
ChemSpider | 10183330 | ||
DrugBank | DB00266 | ||
KEGG | D03798 | ||
ChEBI | 4513 | ||
ATC kód | B01AA01 | ||
| |||
InChIKey | DOBMPNYZJYQDGZ-UHFFFAOYSA-N | ||
UNII | 7QID3E7BG7 | ||
ChEMBL | 1466 | ||
Kémiai és fizikai tulajdonságok | |||
Kémiai képlet | C19H12O6 | ||
Moláris tömeg | 336,29 g/mol | ||
Farmakokinetikai adatok | |||
Metabolizmus | hepatic | ||
Fehérjekötés | plazmafehérjék | ||
Kiválasztás | széklettel, vizelettel |
A dikumarol (INN: dicoumarol) a K-vitamin-mennyiséget csökkentő természetes antikoaguláns, hasonlóan az általa ihletett warfarinhoz. Reduktázok gátlására is használatos biokémiai kísérletekben.
A dikumarol növényi és gombaeredetű természetes vegyület. Egy keserű ízű, édes illatú, a koagulációt nem befolyásoló anyag, a kumarin származéka, melyet a penészes anyagokon egyes gombák dikumarollá alakítják. A dikumarolt penészes, nedves szalmában fedezték fel egy marhákban előforduló természetes vérzéses betegség okaként.[1]
1940-ben azonosították, és a 4-hidroxikumarinok alapvegyülete lett. A dikumarolt rövid ideig orvosi antikoagulánsként is használták, de az 1950-es évek óta felváltotta a warfarin és más 4-hidroxikumarinok.
Szájon át adják, és 2 napon belül hat.
A dikumarolt a heparinhoz hasonlóan mélyvénás trombózis kezelésére használták. A heparinnal szemben hónapokig vagy évekig használható volt.
A 4-hidroxikumarinokhoz hasonlóan a K-vitamint megújító K-vitamin-epoxid-reduktáz kompetitív inhibitora, csökkentve az aktív K-vitamin mennyiségét, megakadályozva a trombin és néhány más koaguláns enzim aktív formájának létrejöttét. E vegyületek nem a K-vitamin közvetlen antagonistái, hanem csak csökkentik a K-vitamin mennyiségét, lehetővé téve annak használatát dikumarolmérgezés ellen. A K-vitamin hatása és a dikumarol toxicitása protrombinidőteszttel mérhető.
Túladagolása súlyos, akár halálos irányítatlan vérzést is okoz.[2]
A dikumarol felel egy Észak-Amerikában előforduló betegségért, melyek a megevett takarmány és a penész hatóanyagát a bendőben felveszik.[3]
A dikumarolt „vérzésokozó hatóanyagként” ismerték fel 1922-ben a penészes somkóró vérzésokozó hatásának megfigyelésével. 1941-ben kezdődött emberben a klinikai használata trombózisok megakadályozására, kezelésére, és 1944-ben vezették be a szívinfarktus hosszú távú profilaxisára.[4] Antikoagulációs hatását 1942-ben írta le Jörgen Lehmann.[5]
A dikumarolt Karl Paul Link izolálta a Wisconsini Egyetem laboratóriumában, 6 évvel azután, hogy egy gazda halott tehenet és koagulálatlan vért vitt be az egyetem mezőgazdasági kutatóállomására. A tehén halálának oka penészes somkóró okozta belső vérzés volt, mely az 1920-as években vált gyakoribbá, mivel a gazdák nem dobhattak ki penészes takarmányt.[6] Link munkája révén kifejlesztették a patkányméreg warfarint és a ma is használatos antikoagulánsokat.[6]