Mantidactylus majori | ||||||||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett | ||||||||||||||||||||
Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
Tudományos név | ||||||||||||||||||||
Mantidactylus majori Boulenger, 1896 | ||||||||||||||||||||
Szinonimák | ||||||||||||||||||||
Elterjedés | ||||||||||||||||||||
Hivatkozások | ||||||||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Mantidactylus majori témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Mantidactylus majori témájú médiaállományokat és Mantidactylus majori témájú kategóriát. |
A Mantidactylus majori a kétéltűek (Amphibia) osztályába és a békák (Anura) rendjébe, az aranybékafélék (Mantellidae) családjába tartozó faj.
Madagaszkár endemikus faja. A sziget keleti részén, 1400 m-es tengerszint feletti magasságban honos. Elterjedési területe két különálló részre osztható, ezért lehetséges, hogy az északabbra található egyedek még le nem írt fajhoz tartoznak.
Nevét Charles Immanuel Forsyth Major svájci zoológus és paleontológus tiszteletére kapta.
Közepes méretű Mantidactylus faj. A kifejlett példányok mérete 41–47 mm. Feje jellegzetesen csúcsos. Mellső lába úszóhártya nélküli, a hátsón kifejlett úszóhártyák találhatók. Háti bőre sima vagy enyhén szemcsézett. Színe egyenletesen barna, oldalán fehér csík húzódik. Hasi oldala egységesen fehéres. A hímeknek combmirigyük és enyhén nyújtható egyszeres hanghólyagjuk van.[1]
Délkelet-Madagaszkáron gyakorta megfigyelhető faj, általában az esőerdőkben, vízfolyásokban figyelhető meg. Az egyedek gyakran napközben is láthatók a vízben. Általában 15 petéből álló petecsomóit víz fölé hajló növényekre rakja. A petéket a hím őrzi, aki éjszaka a petéken ül.
A vörös lista a nem fenyegetett fajok között tartja nyilván. Elterjedési területe nagy, populációja vélhetően nagy méretű. Bár több védett területen is előfordul, erdei élőhelyét fenyegeti a mezőgazdaság, a fakitermelés, a szénégetés, az invazív eukaliptuszfajok terjedése, a legeltetés és a lakott területek növekedése.[2]