Temze-alagút
| Temze-alagút | |
 | |
| Az alagút 2005-ben | |
| Funkció | Vasúti alagút |
| Teljes hosszúság | 406 m |
| Belső szélesség |
|
| Keresztezett akadály | Temze |
| Vasútvonal | East London line |
| Vágányok száma | 2 |
| Nyomtáv | 1435 mm |
| Átadás ideje | 1843 |
| Tervező | Marc Isambard Brunel |
| Elhelyezkedése | |
 Temze-alagút
Pozíció London térképén
| |
 é. sz. 51° 30′ 10″, ny. h. 0° 03′ 07″51.502778°N 0.051944°WKoordináták: é. sz. 51° 30′ 10″, ny. h. 0° 03′ 07″51.502778°N 0.051944°W | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Temze-alagút témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Az 1843. március 25-én átadott Temze-alagút az első olyan alagút, amely a meder alatt köti össze egy folyó két partját.
Tervezése
[szerkesztés]London délkeleti részén, Rotherhithe és Wapping között nem lehetett hidat építeni a Temze felett, mert zavarta volna a kikötők hajóforgalmát, de a két part közötti kapcsolat miatt nagy szükség lett volna rá. 1805-ben megalakult a Thames Archway Company, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy alagúttal köti össze a folyó által elválasztott két városrészt. A társaság Richard Trevithick mérnököt bízta meg a kezdeti lépések felügyeletével. A tesztalagutat a korban szokásos módon építették: a kivájt szakaszt deszkákkal dúcolták alá. Ez azonban nem tartotta meg a meder alatti nedves és omladékony kőzetet, és a vízbetörések miatt a munkát abba kellett hagyni. A társaság 1809-ben feloszlott.[1] A Thames Archway Company kísérletéhez hasonló okok miatt fulladt kudarcba egy másik kezdeményezés is.[2]
1824-ben megalakult a Thames Tunnel Company, amely Marc Isambard Brunel francia származású mérnököt bízta meg az alagút megépítésével. Az építész Chelsea-ből Blackfriarsba költözött, hogy közel legyen az építkezéshez. A munkálatok 1825 márciusában kezdődtek a rotherhithe-i Szent Mária-templom közelében.
Az első téglát Marc Isambard Brunel, a másodikat fia, a mindössze 19 éves Isambard Kingdom Brunel, a viktoriánus kor későbbi legnagyobb építésze és mérnöke helyezte el.[2] A munkások először egy 15,24 méter átmérőjű, 12,8 méter magas téglahengert építettek egy vasgyűrűre, majd belülről elkezdték kiásni a földet. A gyűrű és az építmény a tégla súlyától szép lassan lesüllyedt a föld alá.[1] Ez a téglahenger lett az alagúthoz levezető akna.
A pajzs
[szerkesztés]Marc Isambard Brunel korszakos újítása az úgynevezett pajzselővájó, a mai modern fúrópajzsok elődje volt, amelyet 1818-ban szabadalmaztatott. A Temze-alagút építése során használt szerkezetet Henry Maudslay építette.[2] Brunel saját bevallása szerint a berendezés elvét a hajóférgek fafúrási technikájáról mintázta.[3]
A pajzselővájó a következő módon működött: présekkel előretoltak egy fogazott, téglalap alakú acéllemezt, amely akkora volt, mint a későbbi alagút átmérője. A munkások ennek a berendezésnek a védelmében kivájták az alagutat, a kitermelt földet és kőzetet pedig a felszínre hordták.[4][5] Amikor a megfelelő méretűre vájták a kőzetet, a pajzsot újra előbbre nyomták. A falazó munkások közvetlenül a berendezés mögött dolgoztak. Az elővájó három emeleten elhelyezett 36 cellából állt, mindegyikben egy munkás dolgozhatott. A berendezést mindig csak 11 és fél centiméterrel, egy téglányival tolták előbbre.[6]
Az alagútláz
[szerkesztés]Miután a téglahengerbe leengedték a pajzsot, megkezdődhetett a munka. Brunel a próbafúrások alapján úgy számított, hogy szilárd agyagban halad majd a berendezés, de kavics, homok és szennyezett víz ingatag elegyébe ütköztek, ami még veszélyesebbé tette a munkát. Az állandóan szivárgó víz megmérgezte az alagút levegőjét, és lázat, vakságot okozott; 1825 novemberében Marc Isambard Brunel is megbetegedett. 1826 áprilisában a rettentő körülmények miatt lemondott William Armstrong vezető mérnök, helyét a tervező alig húszéves fia vette át.[2]
Az ifjabbik Brunel bizonyítani akart, ezért szinte folyamatosan a mélyben volt, és rövid szunyókálásaihoz is csak egy kőműves pallót választott. Apja féltette az egészségét, ezért három segítőt nevezett ki mellé. Egyikük meghalt, a másik megvakult a bal szemére.[7] 1826 őszén a fiatal főmérnök is megbetegedett.
Vízbetörések
[szerkesztés]
Marc Isambard Brunel még nem ismerte a túlnyomásos alagútépítkezést, így nem tudta meggátolni, hogy a Temze többször is betörjön a munkaterületre. A folyó tizenegy alkalommal árasztotta el kisebb-nagyobb mértékben az alagutat.[5]
1827. május 18-án a víz betört az alagútba, és végighömpölygött benne. Szerencsére a munkásoknak maradt idejük, hogy elérjék a felszínre vezető aknát. Isambard Kingdom Brunel 24 órán belül ismét az alagútban volt egy búvárharangban, amelyet a West India Dock Company-től kölcsönöztek, hogy megvizsgálja a víz pusztítását. A lyukakat féléves munkával vasrudakkal és több ezer, agyaggal töltött zsákkal tömték be.
A vízbetörések ugyan lassították, de nem állították le teljesen a munkát, ugyanis a víz által vájt lyukakat minden alkalommal lezárták, majd a vizet kiszivattyúzták. Isambard Kingdom Brunel 1827 márciusában fényűző bankettet adott a készülő alagútban, hogy meggyőzze a kétkedő embereket a létesítmény biztonságáról.[7] Egy évvel később, 1828. január 12-én a fiatal mérnök majdnem meghalt egy vízbetörésben. Brunel éppen a pajzson állt, amikor a bezúduló víz elsodorta: az áradatban csúnyán megsérült a lába. Munkája ezzel véget is ért, Bristolba ment lábadozni.[1] A vízbetörés hat munkás életét követelte.[2]
1828-ban anyagi nehézségek és a vízbetörések következményei miatt hét évre felfüggesztették a munkálatokat. Amikor újrakezdték, a korábbinál nagyobb pajzsot használtak.
Sínek az alagútban
[szerkesztés]
A 11 méter széles, 7 méter magas, 406 méter hosszú alagút 18 év alatt készült el. A létesítmény a Temze szintje alatt 23 méterre húzódik, egy helyen mindössze négy méterrel halad a meder alatt.[6] Az átadás napján ötvenezer ember sétált át a Temze túlsó partjára, az első tíz héten pedig egymillióan tették meg ezt az utat fejenként egy pennyért. Ez az elképesztő szám akkor értékelhető igazán, ha tudjuk, hogy a korabeli Londonnak kétmillió lakosa volt.[8]
1865-ben az alagutat megvette az East London Railway Company vasúttársaság, és síneket fektetett le benne.[7] Ma évente 14 millióan utaznak keresztül rajta.[1] 2005-ben felújították az alagutat, ekkor – 140 évvel a létesítmény eladása után – ismét meg lehetett tekinteni gyalogosan a viktoriánus kor mérnöki remekművét.
Az alagútban átadása után évente egyszer bazárt rendeztek, amelyen mutatványosok is felléptek, és tudományos bemutatók is voltak. A viktoriánus korban az alagutat a világ nyolcadik csodájának nevezték, de egyben hírhedt volt az árkádjai alatt magukat kínáló prostituáltjairól és a gyalogosokra leső tolvajokról is. Az alagútban szuveníreket is lehetett vásárolni.[7]
Marc Isambard Brunelt 1841-ben lovaggá ütötte Viktória királynő, aki maga is felkereste az alagutat.[9]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d Brunel 200: The Thames Tunnel. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
- ↑ a b c d e Engineering Timelines: An Engineering Baptism: The Thames Tunnel. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
- ↑ National Maritime Museum: Letter from Sir Marc Isambard Brunel. [2011. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 5.)
- ↑ Origo: A Duna alatt lesz a metrófúrás kritikus szakasza. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
- ↑ a b A technika krónikája: A Brunel-alagút átvezet a Temze alatt, 228. oldal ISBN 963-7836-446
- ↑ a b IKBrunel: Thames Tunnel. [2013. november 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
- ↑ a b c d BBC: Brunel's Thames Tunnel. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
- ↑ Brunel Museum: Thames Tunnel. (Hozzáférés: 2011. november 10.)
- ↑ Infoplease: Brunel, Sir Marc Isambard. (Hozzáférés: 2011. november 5.)
